Közöny

Tegnap leugrottam a Sparba. Bejött egy rendkívül csapzott fiatal nő a szemeit törölgetve. Terhes volt, nagy hassal, kiálló köldökkel, eszembe is jutott, hogy anyámnak is ilyen volt az öcsémmel, és mindig azzal szemtelenkedtem, hogy óvatosan megnyomtam a kiálló részt.
A nő előttem ment be, kosarat nem vett. Közelebb érve láttam, hogy sír. A csuromvizes blúz a fél válláról lelógott, a hátán hosszú, friss ferde horzsolás éktelenkedett. Tébláboltam ott egy darabig, aztán csak odamerészkedtem, és megkérdeztem, hogyan segíthetnék. Senki más rá sem nézett. Á, kicsit sem volt feltűnő, ááááá!!!
Nem kért segítséget, pedig mondtam, hogy van nálam telefon, meg is várom a mentőt, rendőrt, akármit, két percnyire lakom, de nem. Azt mondta, “semmi, semmi, szólnék, ha úgy lenne”. Néztem, hogy egész szép az arca. Véres volt a füle.
Ha ez a semmi, mi lehet az ő szótárában a valami?!
Hova fog ez a szerencsétlen gyerek is születni…

Reklámok

Keresés

Még nem találtam semmit a Barnevernet szervezeti felépítéséről magyarul, pedig nem ártana tudnom. Csak egy magyar gyermekvédelmi szervezet felépítéséről találtam pdf-et. Volt ott egy önkénteseknek szóló hirdetés is, de sajnos két évvel ezelőtti, pedig annyira jól hangzott! Irattározási munkát lehetett volna vállalni, hetente vagy kéthetente egyszer, ez beleférne az időmbe. Oké, Magyarország nagyon nem Norvégia, de csak közelebb vinne ahhoz, hogy ne legyek töksötét a témában.

Ami aggaszt, hogy szinte csak jobboldali honlapok írnak erről az egészről. Alapból nem kedvelem őket, és az egyik ilyen jellegű blogban észre is vettem az idegesítő túlzásokat. Pl. melegeknek adják a gyereket. Azt a sokat?! Amikor csak az emberek pár százaléka meleg, és még annak a kevésnek is csak a töredéke akar gyereket örökbe fogadni? Aki pedig Vekerdi Tamást sem felejti el mocskolni, az nekem gyanús. Ráadásul Breiviket is odakeverte, mintha őt is elvették volna a szüleitől…Breivik rövid életrajzát azonnal elolvastam. Nem vették el a szüleitől.
A 444 a kivétel, nem jobber oldal, mégis írtak róla.

Az előbb megnéztem egy rövid videót, hogyan vesznek el két gyereket az anyjuktól. Idegállapotba jöttem. Hát nem tudom, szerintem bennem megszólalt volna a vadon szava, és szétbasztam volna az asztal szélén legalább az egyik dolgozónak a fejét. Sem felirat, sem szöveg nincs a videó alatt, így egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy tényleg a Barnavernet intézkedését láttam. Mivel komoly tiltakozások vannak ellenük, hihetőnek érzem a túlkapásokat is. Nem tudom, mit gondoljak. Kicsit sok hír mocskolja újabban az északi országokat. A szomorú, és egyben félelmetes az, hogy a baloldaliakat úgy en bloc családbomlasztó őrülteknek próbálják beállítani, mert az egybites agyúaknak az kizárt, hogy valaki ne csak fekete vagy csak fehér legyen. Ez aggaszt engem. Egyből megjelent például egy blogbejegyzésben a melegek elleni ugatás, Vekerdi elleni ugatás, a karrierista nők elleni ugatás…Valahogy mindig sikerül a jobbereknek oda kilyukadniuk, hogy fújj, melegek, valamint a nők és gyerekek kussoljanak, apuci majd megmondja a frankót, és ennyi. Mer’ régen milyen jó volt minden. Kinek? Alkoholista barom apukának, aki következmények nélkül szétverhette a családot minden nap? Mennyire volt boldog az az ember, aki szívesebben ment a kocsmába, mint haza?
Még mindig ott tart ugyanis ez a majomfaj, hogy sokan úgy gondolják, az egyik nem az csak szaporítóedény akarjon lenni, semmi egyéb. Pedig a megoldás rém egyszerű. Mondjuk lejöhetnének az emberek a fáról, és befejezhetnék már azt a faszságot, hogy aki kisebbet tud odabaszni a másiknak, az a csicska. Két egyenrangú Embernek kellene a gyereket nevelni szeretetteljes légkörben. Na nehogy már a baloldal hibája legyen, hogy az emberek nem szeretik igazán sem magukat, sem egymást, sem az életet! Mert ez, és csak ez teszi tönkre a családokat és azon belül az egyéneket. A nemi jellegű agymosás csak éket ver az emberek közé. Nem is lenne annyira ördögtől való a különbségek hangsúlyozása abban az esetben, ha nem neveznék az egyik nemet folyamatosan alsóbbrendűnek. Mert így a szerencsétlen félrenevelt kiskölyökben nem a kíváncsiság lesz az első, ami felébred a másik iránt, hanem a lenézés. Sőt, minden eltérő, más dolgot úgy fog kezelni a korlátoltan nevelt emberke, hogy fujjj, az csak rossz lehet. És ahol lenézés van, ott nincs egyenlőség/egyenrangúság (nem egyformaságot írtam, jobberek pl. nem tudják a két szót megkülönböztetni…) És ahol lenézés van és nincs egyenlőség, ott valódi szeretet sincs. És ahol nincs szeretet, ott elválasztottság van, és ahol elválasztottság van, ott sokkal jobban lehet manipulálni az embereket. Most képzeljük már el, hogy tényleg remekül működő, összetartó, szeretetteljes családokban nő föl mindenki. Hogyan lennének akkor háborúk, és ki akarná a sok szarral (drog, alkohol, cigaretta, egészségtelen ételek mértéktelen zabálása) és idióta illúziókkal mérgezni saját magát? Nagy üzlet Isten (vagy magát Istennek képzelő elmebeteg diktátor neve) mögé bújva besuvasztani az embereket olyan keretbe, amelyben ember legyen a talpán, aki ember tud maradni.

Kriminális

Ma takarítós napom volt, de nincs mindig szerencsém, ma ketten is hazajöttek. Az egyik srác megnősült, az ifjú ara tevékenykedett a konyhában. Van ott egy kicsi tévé. Régi krimi ment az M3-on. És a nő a konyhában elkezdett kést élezni, úgy, hogy két kést húzogatott egymáson. 😀 Pont a krimikben jellemző feszült zene kezdődött, és hozzá a csattogó kések…:D
psycho-murder

A hosszú távú gondolkodás problematikája

Tegyük fel, hogy Pistike egy kisgyerek, aki most tanul járni. Pistikét azonban folyamatosan elgáncsolják, minden rossz lépésért kiröhögik és fellökik. Mikor lesz Pistike maratoni futó?
Valószínűleg soha a büdös életben. Kúszva fog közlekedni, és mindenkinek a cipőtalpa alá fog kerülni. Ha mégis megtanul járni, akkor alig fogja várni, hogy mások nyakára taposhasson, és csak a saját pillanatnyi érdeke fogja érdekelni a világból.
Csakhogy egy hosszú távú cél elérése olyan, mint a maratoni futás, megspékelve azzal a ténnyel, hogy váratlan események sokasága következhet be elméletileg bármikor. És aki nem bízik abban, hogy a felmerülő problémákat majd ott és akkor valahogy megoldja, az esetleg el sem indul. (Freudi elírás: eredetileg azt gépeltem be, hogy “esetlen el sem indul”…)
Az önbizalmat remekül növelik a megoldott problémák, csak az a baj, hogy sokan épp azért nem fognak hozzá megoldani a problémáikat, mert nincs önbizalmuk.

Lehet más oka is manapság annak, ha az ember nem tud hosszabb távban gondolkodni. Például hogy úgy tűnhet a médiából, mintha nem lenne jövő, vagy ha lesz is, nagyon rossz irányba megy minden. Most kell igazán nagy játékosnak lenni ahhoz, hogy valakinek maradjon életkedve.

További ok lehet az, ha valaki még nem felnőtt ember. Egy gyereknek több év nagyon soknak hangzik, hiszen csak nemrég született. Én, mint részben 12 éves korban megrekedt személy, a magam részéről ezt érzem igen valószínű magyarázatnak arra, miért esik nagyon nehezemre hosszú távban gondolkodni.

Felmerülhet az is, hogy az ember fél lelkesedni, mert attól tart, ha mégsem sikerül, az túl fájdalmas lesz. Ez ellen talán az a legjobb, ha az adott célhoz vezető lépések eleve olyan élvezetesek és/vagy hasznosak, hogy megéri haladni az úton akkor is, ha esetleg mégsem sikerül elérni a kitűzött célt. Ráadásul ha valaki szeretettel és görcsmentesen halad, sokkal valószínűbb, hogy mellesleg célba is ér.

És a veszélyes kérdés, ami ugyan Andy Warhol szerint életmentő lehet, de kétélű fegyver. A “Na és?” Na és ha sikerül? És akkor tényleg jobb lesz? Megéri egyáltalán elindulni? Itt is jó megoldás, ha maga az út és a közben elérhető fejlődés válik céllá.

 

Kakukkfióka

Két felkavaró hírt olvastam.
Tegnap Willie Dille holland politikusnő öngyilkosságáról láttam hírt, akit migránshorda támadott meg még tavaly,  depressziós lett, rengeteget fogyott, és képtelenné vált az élete folytatására. Egy volt párttársát sejtette felbujtóként a dolog mögött, aki holland létére áttért a muzulmán vallásra. (Felfogni sem tudom, hogy aki nem beleszületik abba az agymosásba, annak mit tetszik meg benne?!) Hát, ha már úgyis távozni készült, szerintem magával vihette volna legalább a felbujtót. Amin a legjobban felhúztam magam, hogy a rendőrség nem foglalkozik az esettel. Kikerestem angol nyelven is a hírt, és hogy valami pozitívum is legyen, sikerült értelmeznem! Abban reménykedtem, hogy valami ferdítést tartalmaznak a magyar hírek, de sajnos nem.
(Valahol olyat is írtak, ez nem ehhez a hírhez tartozik, hogy egy embert azért rúgtak ki az állásából, mert viccesen postaládának nevezte a burkás nőket. Akkor most tényleg hagyják a fejükre nőni ezt a hülye vallást? Eleve ahol nincs humorérzék, ott Isten sincs, ott csak egoizmus és mélységes sötétség van.)
A másik hírt T. oldalán találtam. Attól, hogy nem kommunikálok vele, még kíváncsi vagyok rá, mit ír vagy oszt meg. Annak ellenére is felkavart a cikk, hogy egyébként a szülők nagy részét alkalmatlannak látom a feladatára. De egy intézet aztán végképp nem az a közeg, amire egy gyereknek szüksége van. Vannak esetek, amikor lépni kellene, de mindenki szarik magasról a nyilvánvalóan bántalmazott és tönkretett gyerekre, a tanárok általában az ilyen földön fekvőkbe szeretnek belerugdosni, ennyit tudnak a nagy eszükkel! De Norvégiában durván átestek a ló túlsó oldalára, és csak pont ugyanazokat nem kérdezik meg semmiről, akikről szólna az egész: a gyerekeket.
Egyszer az öcsém azt kiabálta, hogy segítség, pedig semmi nem történt, csak nem akart jönni a körzeti orvoshoz. 😀 Elképzeltem, hogy milyen lett volna, ha ránk ront egy csapat őrült, hogy valami intézetbe dugjanak minket…De csak egy idős szomszéd néni kukkantott be a félig nyitva hagyott bejárati ajtón. Apu meglátta, és azt mondta neki:
– Viszontlátásra!
Ebből nagy röhögés lett, miután bezártuk az ajtót. 😀

https://444.hu/2018/08/10/mar-eleg-egy-pofon-es-viszik-a-gyerekeidet-aztan-evekig-alig-lathatod-oket

Ez egy iszonyat. Barnevernet. Már a szó is olyan rossz hangzású. Durván megihletett, csak annyi háttérismeret kellene egyáltalán egy ilyen szervezet működéséről, hogy sejtelmem sincs, hogyan kellene megírni erről egy könyvet. De olyat, amely részben egy családjából kiszakított gyermek szemszögéből írná le a dolgot, részben az ott folyó munkát is ismernem kellene…Néztem is egy beszédes norvég utónevet: Storm. Persze az én ízlésem szerint kicsit eldurvulnának az események.
1992-ben a boszniai háború elől Norvégiába menekül a Stojkov család. A tízéves Jován Stojkov iszonyatos sokkot kap, amikor elszakítják szerető családjától, akiket soha többé nem lát viszont. Húsz évvel később jóképű, titokzatos új kolléga érkezik a Barnevernethez: Storm Larsen. Hamar az idősödő főnökasszony kedvence lesz. Minden erejével az elfogadhatónak tűnő családok összetartására próbálja rávenni kollégáit. Akik a gyerekek kiemelése mellett kardoskodnak, sorra eltűnnek. A cím: Kakukkfióka.

 

Csönd van

Ma a hasizomgyakorlatok után kényelmesen elnyúltam a szőnyegen. A távolban ugatott egy kutya és zúgott a ventilátor.
Ha olyan igazi síri csönd van,  akkor hallom a csöndet. Mintha milliárdnyi nagyon apró csillogó részecskét látnék a sötétben, csak ezeket a részecskéket “hallom”. Nem tudom, hogyan öntsem ezt szavakba.
És ma azt éreztem, hogy ez a csönd mindig itt van, mindenben és mindenen túl ott van a maga ragyogó nyugalmával.

Egy nő képe

Félelmetes, hogy mennyire nem veszem észre időnként a nyilvánvalót.
Már három éve takarítok egy háznál, ahol minden alkalommal szembe találom magam egy fotóval. A vékony keretbe foglalt képen egy vékony, szögletes arcú, szőke nő (ismerős másik bejegyzésből a leírás…?) néz fáradtan a fényképezőgépbe. Sokáig azt hittem, hogy Németországban dolgozik, később lesodortam egy válási papírt egy polcról, de csak a vezetéknév szúrt szemet rajta, nem akartak pofátlanul elolvasni, azóta azt gondoltam, hogy oké, akkor Németországba ment a válás után. Fogalmam sincs, miért motoszkált állandóan Németország a fejemben, ahányszor megláttam.
Egyszerűen nem értem magamat. Eleve miért tenné ki valaki egy elvált feleség képét egy díszpárnához támasztva? Aztán a tárgyak. Apró csecsebecsék, dísztárgyak, amelyeknek mindig ugyanúgy kell lenniük. Miért ragaszkodna három férfi ilyesmihez? És az a csöndes, nyomott hangulat.

A házzal szemben lévő házba is járok, két hetente.
Ott tudtam meg, hogy a nő a képen éppen három éve halt meg, nagyon szép házasságban éltek az öreggel, és rendszeresen Németországba vitte kezelésekre.