Halottak napjára

Ahogy az utóbbi néhány évben mindig, idén is kisétáltunk a közeli temetőbe Gombával, hogy egy elhagyatott sírra mécsest helyezzünk.
Ahogy beléptünk a temetőkapun, már éreztem, hogy ez a séta jó lesz. Megfogott a nyugodt hangulat. Már besötétedett, a mécsesek sárga és piros fényei szívet melengetően ragyogtak. A tavalyi helyre akartunk visszatalálni. Az élők létszámát kicsit sokalltuk, lefordultunk egy kis úton, és a Tescohoz közeli kőkerítés felé indultunk. Nézegettük a sírokat, és közben eszünkbe jutott, hogyan jeleznénk egymásnak, hogy van túlvilág. Gomba ruhaujj húzogatásával, én egy fülbe huhogással. Aztán szóba került, kísértenék-e valakit.
– Vágó István fülébe huhognék! Mert olyan szkeptikus! Amúgy bírom…- mondtam nevetve.
Jó hangulatban sétálgattunk, végül találtunk egy fűvel benőtt, elhanyagolt sírt, de észrevettük, hogy a mellette lévő kettő is ugyanolyan. A középsőre tettem a piros mécsest. Utána elindultunk a kőkerítés mentén. El szerettem volna bújni az utcai lámpák fénye elől. A kerítés mellett körben az urnatemető van. Panel halottaknak. Az egyik különösen tetszett: az idős házaspár megfakult fényképe és a koszorú terítőre volt helyezve. Volt valami hátborzongatóan otthonos ebben. Egyszer csak egy fehér művirágcsokrot találtam eldobva egy kupac fű tetején. Visszasétáltunk vele a három elhagyatott sírhoz, és a leglaposabbra rátettem, a keresztfa alá. Egész jól nézett ki. Utána megint kerestük a tavalyi helyet, ahol egy sír elkülönülten feküdt egy fa alatt, de nem találtuk meg. Többször éreztünk egy kellemes illatot. Láttunk érdekes és régi sírokat, egy szinte csőr nélküli galamb volt az egyik tetején, az lett a kedvencem. Láttunk olyat is, ahol csak a családnév szerepelt a sírkövön, Tóth család például. Gomba fölvetette, hogy egy Addams nevű családnál ez poénos lenne. Addams Family. Nekem erről az jutott eszembe, hogy az Addams család sírkövére mit tennék galamb helyett. Egy kéz-szobrot. 😀 Ezen jót nevettünk. Aztán találtam eldobva egy csokor élő virágot, fehér volt és jó állapotú. Ahogy haladtunk az urnatemetők mellett, minden üres helyre raktam egy szálat. Végül elfogyott a csokor. Gomba akkor elővette a buborékfújót. Ha mérges füstöt szabad fújkálni a temetőben, akkor szépséges, tiszta gömböket is. Tény, hogy szokatlan.
Nagyon jól éreztük magunkat, emelkedett állapotba kerültünk. A szürke mindennapok más megvilágításba kerülnek, ha belegondolunk, hogy mindez véges, de a lélek végtelen. Ilyen szemszögből játszótérnek vagy egyfajta iskolának is tekinthető az anyagi világ.
Gomba egyszer csak elkezdte úgy érezni, hogy jön mögöttünk valaki. Élő embert ugyan szerencsére nem láttam, de nem is erre gondolt. Egy entitás követett minket. Egy magas, vékony, egykori nő szelleme. Erősen borzongtam, de nem tudom, hogy a puszta gondolattól -e, vagy mert tényleg éreztem valamit én is.

Érdekes, hogy a saját halottaim nem jutottak eszembe ott. Itthon igen. Anyai nagymamám ment el elsőnek, aki sosem volt jólelkű, nem kedvelte senki, de mégis akkor halt meg, amikor nekünk akart bejglit sütni. Karácsony után a szomszédainak gyanús lett, hogy nem füstöl a kémény. A rendőrök törték be az ajtót. Az egyik távoli rokona ellopta a betétkönyvét, de négy év múlva ő is utána ment. A mákdaráló rögzítve volt az asztalhoz, a hozzávalók is előkészítve sorakoztak. Ő elesett, fejjel a sparhelt alá. A ruhája fölcsúszott, ebből arra következtettek, hogy próbált fölállni. Szilveszterkor temették, rettentő hideg volt, tizenhárom éves voltam, és ittam a diólikőrből, amit a halotti torra kitettek. Nyitott koporsóban feküdt, amíg a siratóasszonyok végezték a feladatukat, a pap beszédet mondott, én pedig nem tudom, mit éreztem. Láttam a fején a kis kék foltot. Olyan volt, mintha nyitott szájjal aludt volna, csak éppen lefóliázva. A fólia lelapította az orra hegyét. Anyám sírt, pedig gyűlölte őt egész életében. Apu nagyon fázott. A koporsót vasrudakon vitték, az öcsém szemét majdnem kiszúrta az egyik, apu az utolsó pillanatban rántotta el. Aztán hazamentünk, én is szomorú voltam egy pár órán keresztül. Este megnéztük a szilveszteri műsort, és rengeteget röhögtünk. Nagyi még nagyon sokáig megjelent álmaimban, szép volt és fiatal, és nagyon akart valamit mondani. Tavaly óta nem láttam. Akkor ugyanis gyújtottam egy gyertyát, nagyon erősen rá gondoltam, és azt mondtam, nyugi, Pepe nem fogja úgy végezni, mint a nagyapa. Menj át a fénybe! Azt hiszem, átért. Az ő emlékére most az 1993-as szilveszteri műsort hallgatom. 🙂
2004-ben tette a kaszás a következő látogatást a családomban. Attila akkor esett fejjel a lábkaparóba, (róla már írtam A három csöves c. bejegyzésben), és egykor gyönyörű nagynéném is abban az évben robbantotta magára a házát.
2007. május 2-án apu is meghalt, hirtelen, mindenkit sokkolva, de mégis egyfajta lelki tisztaságot hagyva maga után. Egyszer, amikor a bolt mellett sétáltunk el a szülőfalunkban, találkoztunk egy ismerőssel, neki mondta nevetve, hogy ő élt már eleget. Pedig akkor még csak negyvenöt éves volt. Nem sajnáltatta magát, nem keltett lelkiismeret-furdalást senkiben szándékosan.
Anyám igen, egy hullámvasutat csinált az utána következő három évből, hol hangos nevetés, hol depresszió, sosem tudtam, mire jövök haza. Ha megláttam egy mentőt a ház körül, mindig arra gondoltam, csak nehogy megint őt vigye. Manapság arra szoktam gondolni, ha őt vinné, még élne. Én becsülöm azt, aki nem akarja a saját és mások szenvedését meghosszabbítani. Én is úgy cselekedtem volna 2010. januárjában, ahogyan ő. A hullaházban nem kellett volna megnéznem. Látszott rajta, hogy nem megnyugodva ment el. Rossz karmát hozott magára, attól tartok. Érdekes, hogy volt egy diagnózisa, amit sosem láttam. Minden más orvosi papírját ismertem, de a tüdőráké addig nem került elő. Milyen érdekes, hogy a halála napján hajnalig írtam egy levelet egy pszichológus hallgató lánynak, aki másnap válaszolt, hogy legyen minél tisztább kapcsolatom anyámmal, hiszen nem él már sokáig.

Ahogy Gombának is mondtam a temetőben: én egy kellemes emlék szeretnék lenni, akire gondolva az emberek mosolyognak és nem félnek.

 

Reklámok

Buborékok a szélben

Kellemes vasárnapunk volt. Kihúztam a sötétítő függönyt. A szürke égen rohantak a felhők. Picinyú besurrant a szobába, és hosszasan dorombolt. Utána lustálkodtunk, Gomba, én és Picinyú. Később sütöttem almás pitét, csak zsírral, mert a vaj pofátlanul drága, de így is finom lett. Aztán végre elővettük azt a játékot, amit pár hónapja vettünk a Tescoban. Lényegében két kör alakú műanyag, a kezünkre lehet húzni, azzal kell elkapni a labdát. Tépőzárhoz hasonló anyaggal van bevonva a kör, a labda beleragad. Jól elszórakoztunk vele az előszobában. Találtam két ütőt és egy puha szivacslabdát is, azzal is játszottunk. Arra jöttem rá, hogy játszani érdemes. Már csak Gombának kellene teljesen megérkeznie a jelenbe közben.

Késő délután elmentünk a Proli Pólus Centerbe. A szél süvített, Gomba kipróbálta, hogy milyen lenne buborékot fújni.  Csak tartotta a fújót, a szél pedig kifújta a buborékokat. A kis gömbök gyorsan, cikázva szálltak a bokrok felé. Erős hátszél fújt, mondtam is, hogy milyen jó lett volna ez az életben is.
Szinte minden boltban eladót keresnek. A Facebookon is úgy botlok álláshirdetésekbe, hogy nem is keresek munkát. Túl kényelmes a helyem a gyárban. A szombati délutános (!) túlórámat már szinte pofátlanságnak éreztem. A gép sebességéről annyit, hogy sakkozni ráérek mellette. (Bűnrosszul megy még mindig.) Hárman voltunk az üzemben, olyan volt, mintha szórakozni mentem volna. Jazz, sakk, meg egy kis kellemes munka. A vezetők szimpatikusak, annyira nyugi az egész, hogy egy másik magyar munkahelyért nehezen hagynám ott.
Plakátokon láttam, hogy miniatűrök kiállítása lesz a Pólusban. Végig jártuk az egész plázát, de sehol nem találtuk, végül az információs pultnál derült ki, hogy valami lakókocsiban vannak kint, de a három kocsiból kettő már elment. Egy szórólapot is adtak, tele van döbbenetes helyesírási hibákkal. Ettől persze még lehet, hogy szuper volt a sok mikroszkopikus alkotás, de mire végeztünk a vásárlással, már eszünkben sem volt keresni a lakókocsit. Visszafelé erős szembeszél süvített. Na, úgy nem lehetne buborékot fújni, mert csak visszajönne a pofánkba. Arra kell állni arccal, amerre a szél fúj…

Empátia és autizmus — Asperger +

Régi időkből származó, de még ma is élő tévhit, hogy az autisták képtelenek az empátiára, sőt, érzéseik sincsenek (amiből az empátiahiány automatikusan következne). A Wikipédia szerint az empátia “az a képesség, amivel egy másik ember, embercsoport, vagy más élőlény szempontját felfogni, megérteni és főként átérezni lehet. Az empátia megnyilvánulása például, ha valaki egy másik ember […]

via Empátia és autizmus — Asperger +

Szürke ragyogás

Végre egy borús napra ébredhettem, ezt már szeretem! Sok értelmeset ma nem csináltam délutánig. Csak pár bundáskenyeret. 🙂
Délután sétálni mentünk Gombával. Olyan semmilyen hangulatban indultam, tettünk egy kört az egykori elmegyógyintézet felé, utána szokásos helyünkre, a hintához mentünk. Kb. focipálya méretű zöld felület, családi házakkal körbe véve, fákkal, két hintával és néhány paddal. Gomba hozott buborékfújót. Napsütés híján azt hittem, nem lesznek olyan szépek a buborékok, de most voltak a leggyönyörűbbek. A fákat és a köztük táncoló színes gömböcskéket néztem, minden mást igyekeztem kizárni. Emberek nem jöttek arra, csönd volt végre, és valami nagy nyugalom. Éreztem ott valamit. Nem tudom, mit, de tetőtől-talpig borzongtam tőle, miközben egyáltalán nem fáztam. Talán csak olyasmi volt, mint amikor nagyon jó egy dal, annyira, hogy szinte elszállok tőle. Közben ikerlelkek, előző és következő életek kerültek szóba. Gomba szerint D. meg fogja szívni, és előre sajnálja ezért. Azon is elmélkedtünk, hogy véges-e a lelkek száma, és vajon mindig ugyanazok forognak körbe, vagy jönnek újak is? Nyilván jönnek újak, hiszen a megvilágosodottak kifutnak. És a hülyeség sem lehetne ilyen állandó, ha egyre fejlettebbek volnának az emberek.
A buborékok Gomba körül lebegtek, aztán megfordultunk, hogy lássuk, a lámpafényben milyenek, de úgy csak csillogó pontokat láttunk. Szemerkélt az eső. Gomba észrevette, milyen szépen csillog a nedves fű a lámpafényben. Én egy hatalmas fa koronáját néztem, lágyan hajlongott a szélben, és arra gondoltam, hogy apuval is milyen jó volt kijárni a természetbe feltöltődni. Jó, hogy most is van kivel. Csak egy séta egy esős késő délutánon, csak buborékok, de mégis mintha valahol nagyon messze jártunk volna.

Apró csoda

Ez nem velem történt, hanem Pepével.
Timi, Pepe és Bob elmentek az Arénába egy koncertre. Bob kitalálta, hogy mutassák föl Pepe autista kártyáját, hátha bemehetnek azzal. A vicc az, hogy a biztonsági őr beengedte őket, ám beljebb egy másik őr észrevette, hogy ez nem lesz jó, és kiküldte őket. Bobnál volt pénz, vett magának jegyet. Timi és Pepe kiültek az Aréna elé, sehol senki, messzire el lehetett látni, és egyszer csak feltűnt az út végén egy öltönyös férfi. Az idegen úriember egyenesen feléjük tartott, megszólította őket, és amikor megtudta, hogy nem tudnak jegyet venni, kifizette mindkettőjüknek a jegyét.
Két darab tizenegyezer forintos jegyet.

Nem értem

Volt pár érdekes élményem, amelyekről nem is írtam. Például egy hónapja voltam a Művészházban, ahol jobb agyféltekés rajzot oktatnak. Már a villamosból megláttam a Művészház feliratot, odabenn egy végtelenül kedves mosolyú nő fogadott, hogy “de jó, hogy eljöttél”, és végig nagyon otthon éreztem magam. Ingyenes 3 órás bemutatót tartott egy kedves hölgy, sokat beszélt a módszerről, egy lovat rajzoltunk le végül, csak körvonalak, mint egy színezőben. Aztán hazaérve elkezdtem nézegetni a Facebook-oldalukat, és megláttam, hogy keresnek egy asszisztenst. Hú, egyből jelentkeztem egy elég hosszú motivációs levéllel. Egy hét múlva jött válasz, miszerint nagyon szimpatikus volt a levelem, és töltsem ki a mellékelt tesztet. Megtettem, azóta semmi. Szóval nem én voltam a befutó, pedig ez jó lett volna.

Az edzések sem okésak, mert hiába ugatok az öreg edzőnek, hogy edzeni szerintem nem úgy kell, ahogy ő mondja. Én nem fogok mindig vitázni. (Szerintem ugyanis nem jó egymás után csak a karomat terhelni, közben kéne egy-egy láb és has gyakorlat, mert egyszerűen kimerülök, és nem vagyok hatékony. Nekem mehettek volna inkább nagyobb súlyok, de kevesebbszer, és több szünettel, mert ilyen vagyok, és kész.) Szóval oda sem fogok járni, pedig olyan tündériek voltak a recepciósok, és azt hittem, ez most hosszabb távon fog menni. De én úgy tudtam, a fiatal edzővel vagyok egy műszakban, csak pont most cserélt műszakot az öreggel. A fiatalt régebbről ismertem, vele jó lett volna.

Láttam aztán Burger Kinges éjszakai takarítást is, gondoltam, fél év alatt kihoznám magam pár adósságból. Dobtam egy jelentkezést, föl is hívtak. Elmentem az Újbuda Centerhez, ott őgyelegtem egy darabig, mert csak fél ötre kellett mennem, én pedig már háromra odaértem. (A Kik nevű helyen létezik alacsony férfiaknak nadrág,- ezt azért jó, hogy megláttam.) Ahogy beléptem, nagy tömeget és fejetlenséget érzékeltem. A főnök egy magas, kopasz, nagyon ismerősnek tűnő férfi volt, aki ahogy meglátott, alig észrevehetően elhúzta a száját. Ki kellett töltenem egy jelentkezési lapot, aztán beszélt velem. Azt mondta, eleinte hatig kellene maradni, mert időbe telik úgy belejönni, hogy már négy óra alatt készen legyen a munka. Mivel hatkor kezdődik a műszak a gyárban, így ezt buktam. De szerintem simán ellenszenves voltam neki. Azóta sem jöttem rá, miért éreztem úgy, hogy egészen biztosan ismerem a pofát. Ha megjegyzek egy arcot, mindig tudom, hol láttam! Egyszerűen nem értem. Ismerem, de nem tudom, honnan.

Remélem, hamarosan értelmet nyer, miért is nem sikerül semmi.

 

Puncs.hu

Ma olvastam egy Facebookos háborgás keretében a Puncs.hu nevű társkereső oldalról, ahol csinos fiatalok gazdagokkal ismerkedhetnek, hogy együtt “élvezzék az életet, ami édes is lehet”- ahogy írják.
Elolvastam az általános szerződési feltételeket a honlapon, és jól sejtettem, sajna nem tanácsos álnéven trollkodni. Ez azért szomorú, mert szét akartam nézni annak érdekében, hogy hitelesebb legyen a történet, ami erről eszembe jutott. Pozitív kicsengésű lesz, és egyáltalán nem fogom az ötvenes palit ördögnek, a húszéves lányt meg angyalnak lefesteni, mert a legritkább esetben ilyen egysíkú a valóság.

Sokan elítélik nem csak az oldalt, de az oda regisztrálókat is. Tényleg olyan sokban különbözik a hagyományos társkereséstől?  Mert szinte mindenki bizonyos preferenciák alapján keres és választ, és még a büdös életben nem találkoztam olyan emberrel, aki teljes komolysággal azt mondta/írta volna, hogy mindössze egy szép lelket keres, aki tud szeretni. Persze, végső soron mindenki a szeretetre vágyik valójában, csak ahhoz kell sajnos belépő is, hogy az ember ezt az oldalát megmutathassa. Ezek a belépők pedig az összes normál, akár apróhirdetési társkereső rovatokban is ott vannak felsorolva: úgy mint magasság, életkor, egzisztencia (mindig ezt a szót írják), ja és diploma. Diploma, basszus!
A gyárban egyszer egy nagyon csúnya lány arról kezdett beszélni, milyen is lenne számára az elfogadható férfi. Idézem: “magas, és legyen lakása meg kocsija”. Hányan gondolják még így, akik ugyanakkor elítélik a Puncs.hu-n található “sugar babyket”? (Sőt, elvileg sugar boyok is lehetnek ott.)
Mi volt a helyzet még dédanyáink idejében is? A szülő a kiszemelt családjának anyagi helyzete alapján társat választott a gyerekének. “Jó partit” illet keresni. Dédnagyapa békés, nyugodt ember volt, de amikor megtudta, hogy a nagyi nem Bénihez, hanem Ferihez (a későbbi nagyapámhoz) akar hozzámenni, és erről nem lehet lebeszélni, igen dühös lett, és lenyomott egy sallert a nagyinak. Béni ma is él, 95 éves, és soha nem ivott alkoholt, szóval a szülők nem mindig mondanak hülyeséget. 🙂 De hát a rózsaszín köd, ugyebár.
Véleményem szerint egy ilyen társkeresős kapcsolatban is lehet annyi esély valós érzelmek kialakulására, mint a régi kényszerházasságokban, amelyekről úgy szoktak beszélni manapság, hogy a “régi szép időkben”. Mitől volt az szép, hogy az egyik ember a másik gazdasági rabszolgája lett? Olvastam persze olyan sikersztorikat is, ahol tényleg megszerették egymást, de a házasságok valószínűleg ugyanolyan arányban voltak rosszak, mint mostanság. Az kb. 70%. (Nekem a régi falusi beszámolók alapján ez a százalék inkább tűnt 99-nek.) A népszerű Facebookos mém szerint “ami elromlott, nem eldobták, megjavították”. Szerintem meg csak elviselték. Biztos marha boldogok voltak a gyerekeik is a csodás légkörben. Na mindegy is.
A lényeg, hogy az emberek nagy része szar házasságot látott otthon (én nem), szar házasságban él/élt, olyanban, ami semmivel sem tartalmaz több őszinteséget és szeretetet, mint egy ilyen “sugar” kapcsolat. Csak még pénze sincs egyiküknek sem. 😀