Sosemvolt Toscana

A munkám egyik része, hogy amikor Margit szabadságon van, akkor a postát elvigyem a nagy irodaházba is. Az én részem a gyár több kisebb épületének irodáiból áll. Megmutatta, melyik emeleten hová kell majd bemennem, végigjártuk a 11 emeletes épületet föntről lefelé. Az első emeleten fejeződik be a járat, ott vannak a nagykutyák és asszisztenseik irodái kétoldalt, középen pedig néhol egy-egy asztal, körülötte bőrfotelek, és mindenütt szőnyeg. A nyomtató mellett az egyik falnál van üvegezett ajtajú kis szekrény, benne könyvek.
– Csere-bere könyvtár. Hozol egyet, vihetsz egyet – mondta Margit. És a kezembe nyomta Nagy Bandó András könyvét, a Sosemvolt Toscanát. Eddig is olyan érzésem volt, hogy ez a két nő, Margit és a főnöknő is amolyan igazi segítők, mintha valami mesében lennék. Erre pont kiválasztja nekem életem egyik legjobb könyvét.
Be kellett aznap délután utaznom egy recept miatt a belvárosba, és a tömött buszon jutott eszembe, hogy elővegyem a könyvet. Mintha kinyúlt volna egy kéz a könyvből, és berántott volna, úgy megfogott, és nem eresztett. A visszaúton is olvastam, akkor már kevesebben is voltak az 5-ös buszon, és vacsora után itthon is olvastam.
Tragikus, nagy téma, tárgyilagos megfogalmazás, gyönyörű leírások, élethű, emberi párbeszédek. Nem érzelgős, érzelmes. Az arany középúton, ott, ahol az igazság van.

A történet főszereplője a hatvanhat éves Bódog, (ez a keresztneve, mint később rájöttem), aki megtudja, hogy áttétes rákja van. Az orvos Bódog régi barátja, a diagnózis közlésének leírása jó lélekrajz. Bódog lánya hat hónapos veszélyeztetett terhes, és nem szabad megtudnia a rossz hírt. Az orvos legjobb esetben is maximum három hónapot jósol neki, így versenyt fut az idővel: életben kell maradnia, amíg a gyermek meg nem születik. És hogy ne gyanakodjon a lánya és a veje, azt írja nekik e-mailekben, hogy Toscanában van. Szép leveleket küld nekik egy városból, ahol sosem járt és már nem is fog…a sosemvolt Toscanából.
Mindeközben a szerelme lakásában haldoklik, a nő hospice ápoló, egyetlen szerencseként a tragikus helyzetben. Szerelmük, sőt, nemi életük is megjelenik a könyvben, nagyon ízlésesen, ebből tanulhatna a sok pornón elfajzott ember.
Emlékek bukkannak föl Bódogban a faluról, ahol gyermekkorát töltötte, emberi sorsok olyan leírása, amilyenhez nagyon hasonlók jutnak nekem is eszembe, ha a szülőfalumra gondolok. Ne gondoljon senki giccses, idilli falusi élet-leírásokra. Éppolyan rákoslelkű a falu, mint Bódog teste.
Észrevehető bizonyos jelenségekkel való hasonlóság a következő mondatból: “Egy idő óta a szervezetem hiába gördíti akadályok százait a rákos daganat kialakításán szorgoskodó, megkergült sejtek elé, ha az őrült sejt, a kialakult segítőivel együtt azon munkálkodik, hogy leküzdje ezeket az akadályokat, hogy amikor végül már semmi sem áll az útjukba, létrehozzák a tumort. Ha pedig megalkották, egyetlen dolguk marad: a növekedés, a szaporodás, a szervezetem ellen irányuló terrortámadás megszervezése és kivitelezése.”
Bódog egyébként a diagnózis után elmegy ebédelni. Annak az ebédnek a leírása valami csodálatos, rá is jöttem közben, hogy távol vagyok a valódi vegánságtól, mert szó szerint összefutott a nyál a számban a cupákoktól, libacomboktól, a pirítós kenyéren lassan olvadó velőtől és egyéb, vegák számára nem kívánatos ételektől. Krúdy írt ilyen étvágygerjesztően arról, hogyan is kell megadni a módját egy ebédnek. Nem csak az ételhez, de az élethez is meghozta az étvágyamat ez a csodálatosan megírt, egyszerre tragikus és lesújtó, másrészt nagyon felemelő könyv. Egy haldoklás története, ami élni tanít. Mertem magam beleélni Bódog rettentő helyzetébe. Nem is tudom, mikor olvastam már ilyen elmélyedve fikciót, az is lehet, hogy még sohasem. Az eszével mindenki tudja, hogy az élet véges. De mennyire más megérezni! És most nagyon érzem azt is, hogy élek! Hányszor hallottam iskolában, hogy “mintha élnél”. Tényleg csak “mintha” éltem, mindig is. És hogy elröpült ez a – még leírni is döbbenet – 40 év! Akkor ugyan miért hinném, hogy “majd” fogok élni?  Most élek.
Nagy Bandó pedig nem egyszerűen “csak” egy humorista, hanem egy remek író, egy nagy tanító, akire az értő utókor majd ekként fog emlékezni. Mert én, ha egyre kevésbé is, de bízom benne, hogy lesz értő utókor.

covers_3279

Reklámok

Szilveszter

Gyorsan elröppent az elmúlt év. Tartalmasan telt. Tavasszal a végrehajtó borzolta az idegeimet, nyáron a költözés hozott változást, novemberben pedig új munkát találtam.
A téli szabadságom is hamar eltelt, nagyon szépen és nyugalmasan. Finomakat ettünk, megnéztünk együtt néhány filmet, szép lila égősort vettünk. Most éppen lassan elalszik az egyik fele, a másik pedig lassan fényesedik. A tűzijátékozást már délután öt körül elkezdték, a sétánk során már láttunk párat. Pepével megnéztünk két jó kabarét az M3-on, aztán ő bement a belvárosba. Éjfél után még kb. negyven percig intenzíven lőtték fel a szebbnél szebb tűzijátékokat. A legjobban az tetszett, amikor az ablakunktól nem messze sorozatosan robbantak zöld és sárga, a végén fűzfa formához hasonlatosan lehulló tűzijátékok. Végül a hosszú, hangos sorozat után jött egy utolsó, másfajta: a színes fények apróbb részekre robbantak és a csillámok még pár pillanatig lebegtek a levegőben. Utána kis ideig csönd volt mindenütt.
Jelenleg az Amadeus Rádiót hallgatom. Megnéztem, milyen online rádiók léteznek, és ennél maradtam ma éjjelre. Sorozatosan játsszák le azokat a dalokat a kilencvenes évekből, amelyeket annyit hallgattam akkoriban.
Nem vagyok igazán jól, és nem tudom, mi okozza. Rossz előérzet, vagy csak simán elfárasztott, hogy nem tudtam egyedül lenni a szabadságom alatt, és ez kever meg. Vagy csak ez az állandósult rohadt melegfront. Remélem, csak az utóbbi.

Boldog új évet kívánok mindenkinek!

277693

Pókháló a fényben

Kellemes nyugalomban telik a karácsony. Sajnos a hó eltűnt, pedig olyan tökéletes idő volt néhány napig, igazi tél, minden mocskot eltakart a fehérség és tele voltam energiával. Most mintha mozsárban összetörtek volna, és egész nap csak aludnék. De persze nem ezt teszem. Az utóbbi napokban úgy készültünk a karácsonyra Gombával, mint normálisék: annyira tele van a hűtő, hogy alig férnek el az ételek, persze töltött káposzta és bejgli is van, (naná, hogy a bejgli szétrepedt) és nagytakarítottunk is. Nem fog jönni senki, egyszerűen jobban akartuk érezni magunkat. Valójában ennek a nyomorult lakásnak minden négyzetcentimétere felújításra szorulna. Ha az igénytelen óriáscsecsemő felnőne, volna is értelme foglalkozni vele, és akkor persze ő is tenne érte. Most épp az anyjánál van, és annyira más itt minden nélküle. Csönd és tisztaság van, és ezt igyekszünk kiélvezni Gombával. Tegnap késő este lett kész a takarítás, és éjfél előtt indultunk el sétálni. Eleinte csak mentünk szótlanul a szokásos útvonalon a házak között, nézegetve azt a néhány ablakot, ahová tettek ki égőket. Aztán a kertes házak között megláttunk egy nagy, lila felületet, nekem inkább olyannak tűnt, mintha nem is lenne ott semmi, csak sejtelmes halványlila köd, amelyben jó lenne elveszni. Valójában csak egy égősor világított meg egy fehér házfalat ilyen szépen. A parkba érve rájöttünk, hogy már nem emlékszünk pontosan, hol állt a hinta, ahová évekig jártunk ki. Hideg szél fújt, elmentünk a padokig, de nem akartam leülni. Egyszer csak Gomba észrevette, hogy csillagos az ég. Fölnéztem, és elámultam az elém táruló tökéletes szépségtől. A hatalmas fák a telihold fényében és az ágaik közt ragyogó csillagok elbűvöltek. Kis időre lerogytam mégis a padra, és hátra dőltem, hogy minél többet lássak az égből. Utána elsétáltunk a felüljáró irányába, azt remélve, hogy onnan még többet láthatunk. Egy régi ház udvarán fenyő állt sokféle égővel díszítve, a színek káprázatos villódzása nem illett abba csöndes éjféli nyugalomba. Út közben egy apró, tömzsi, szürke cica szegődött mellénk, dorombolt és hempergett, megsimogattam. A felüljáróról nem láttunk semmit, a lámpák fénye elvakított minket. Visszafelé szó esett arról a filmszereplőről, akit a Csillagkapu rendezvényen Gomba szinkronizált. Én egyből mondtam, hogy az az öreglány egy gonosz figura, szerintem hamar átjött, de ő csodálkozott rajta, hogy honnan tudtam. Elmondta, hogy ez a nő későbbi részekben előkerül a sorozatban, és pusztít, ám büntetés helyett törlik a memóriáját, és új helyre költöztetik. Vajon nem valami hasonlót kellene itt is tenni? Mennyi léleknyomorításnak lehetne elejét venni, ha valahogy ki lehetne kódolni azt az emberekből, ami megrohasztotta őket. És az általában a félelem. Csak egy százaléknyi az, aki “nem szorong, nem szeret, nem tanul” – egy agyi kapcsolat-hiány miatt ilyenek, ők a született pszichopaták. Nincsenek sokan, de akkora szarkavarásra képesek, hogy a végén néhány gondolkodásra képes embert leszámítva mindenki elhiszi nekik, hogy mindenkitől félni kell. Egy távoli jövőben talán szűrni fogják őket, hogy semmiképp ne foglalkozhassanak emberekkel és vezetők pláne sehol ne lehessenek. Mint ahogy vakok és gyengén látók sem mehetnek buszsofőrnek például. “Nincs lelkiismereted, senki és semmi nem érdekel a saját pillanatnyi érdekeden kívül? Akkor takarodj a gyártósor mellé vagy szart pucolni!” Egy épeszű világban ez történne. Itt mit van? “Elég mélyen van nyelvem, elnök úr? Jaj, ugyan már, az az ezer milliárdocska, hát az jár magának!” Néha olyan érzésem van, mintha az egész  bolygó egy feje tetejére állított budi lenne, ahol a szar uralkodik az ember felett, és a bizonytalanok félelmét kihasználva bemocskolnak mindent, ami szép és emberi, és piedesztálra emelnek mindent, ami embertelen és a pusztulásba visz.
Természetesen nem azt mondom, hogy semmitől sem kell félni – azért az úton nézzünk szét, mielőtt átmegyünk! 🙂 Az ellen a mesterségesen gerjesztett félelem ellen szólok, amelynek a lényege, hogy egy féreg azt mondja a tömegnek: “féljetek ezektől meg azoktól, és gyűlöljétek őket, mert ők az okai mindennek”, és ide bárkik behelyettesíthetők, akik kisebbségben vannak. Rég megette a fene az olyan társadalmat, amit csak a félelem és a közös ellenségkép tart össze. Az ilyen társadalmak a velejükig rohadtak és valójában gyengék, inognak, mint egy agyaglábakon álló kolosszus – épp ezért lesznek agresszívak.
A börtönszerű élet mindenkit megnyomorít. Egy rakás pénzbe kerül fenntartani ezt a gusztustalan embertelen intézményt, ahol az egyik azért megy tönkre, mert szétverik naponta, a másik azért nem tud emberré válni, mert hagyják neki, hogy másokat szétverjen, a harmadik pedig azért nem tud emberileg fejlődni, mert efölött a mocsok fölött huny szemet. Izlandon és a svédeknél emberséges börtönök vannak, 20%-os a visszaesők aránya, világszerte minden egyéb helyen megnyomorítják lelkileg az odakerülőket még jobban, így a visszaesők aránya 75-80%. Kinek jó ez?! Egyszerűen nem fogják fel az emberek, hogy valójában nincs kint és bent, nincs mi és ők, és ha egy országban “bent” pokol van, akkor “kint” sincs másképp. Legtöbben amúgy is börtönben nőnek föl. Ridegen dirigáló, lekezelő, bántalmazó, agresszív, részvétlen és ostoba – átlag szülő és börtönőr, nagy lehet a különbség?
Szabadság csak a szeretetben van, és ezt nagyon kevesen ízlelik meg bármikor is az életük során. Az emberek egy része félelemből szőtt hálóban vergődik, és gyűlöli azt, aki szabad. És ha annyi ereje nincs, hogy szabadulni akarjon, akkor inkább maga is pók lesz, és tovább szövi a rettegés ragacsos hálóját egy tehetetlen áldozaton – például a saját gyerekén.
De a séta remek volt, jólesett még fázni is, tudva azt, hogy van hová visszamenni, mint amikor az ember azért dugja ki a puha takaró alól a lábát egy hűs szobában, mert utána olyan jó visszahúzni.
Nagyon jól aludtam az éjjel. Pepe miatt sem kellett aggódnom, nem megy be a belvárosba, mert balhéról hallani, bár híreket nem is olvastam hetek óta. Anikó volt nálunk, egy ismerőse abból a különös társaságból. Előtte Pepével egy elképesztő filmet néztünk meg, ezt el is mondtam Anikónak, aztán valahogy jó beszélgetéssé alakult az egész, szóba jött ezotéria, Isten, munka és egy talált tízezres, amit visszaadott, mert úgy helyes. A film, amit Pepével néztünk, az Időhurok volt. YouTube-on megtalálható, szerintem zseniális, bár mindketten belezavarodtunk, hogy most akkor mi a fene van. 🙂 De abszolút lekötötte a figyelmemet, beleéltem magamat…Kiemelnék egy jelenetet: a férfi főszereplő találkozik a sok évvel korábbi énjével, aki akkor még nő volt, és így szól hozzá:
– Nem ilyennek képzeltelek! Gyönyörű vagy!
Az egész film mondanivalója azt hiszem, ez: szeresd magad.
Igen, azt hiszem, a világ legnagyobb problémája, hogy az emberek nem szeretik egymást, de onnan indul a baj, hogy önmagukat sem. Nem csak egymástól vannak elválasztva, hanem önmaguktól is. Ostoba szerepekben fuldokolnak, és minél bizonytalanabbak belül, annál jobban ragaszkodnak a sablonokhoz.
A szeretet Egy. Ha az ember épp el van telve szeretettel, nem fér oda gyűlölet és félelem, mint ahogyan nem lehet sötét egy szoba, ha egyszer felkapcsoltuk a lámpát.
Ne hagyjuk, hogy a félelem lekapcsolja a lámpát az agyunkban és a szívünkben!
Boldog karácsonyt!

Eső után…

Ma az egyik irodaépületbe vittem ki levelet, és összefutottam a folyosón az üzem nagyfőnökével. M. egy jóindulatú, magas, vékony, mosolygós mérnök. Kérdezte, hogy érzem magam, jól megy-e az új munka. Mondtam, hogy jól vagyok és végre kezdek belerázódni a feladataimba. Ezután elmondta, hogy amikor a művezetővel beszélgettek, szóba kerültem én is. Mint kiderült, a művezető nagyon meg volt velem elégedve és most hiányzom az üzemből. Mondjuk jobb, hogy ezt nem éreztem egyértelműen, mert akkor nehezebben jöttem volna el. És az ízületeim már semmiképp nem akarták azt a munkát. Megköszöntem neki az érdeklődést. Valóban jólesett.
– Örülök, hogy megtaláltad a helyed – mondta végül.
Én is.

Csésze az asztalon

Apám a Borsodi Szénbányák központi irodaházában dolgozott. A kétszintes, sárga épületben az emeleten jobbra kellett fordulni, ő ott volt személyzetis. (Ami ma a HR.) Lent rögtön balra dolgozott a nagynéném a munkaügyön. Bemehettem hozzájuk, pötyögtem a nagy mechanikus írógépen, nagyon tetszett, ahogyan a betűfejek rácsapódtak a papírra. Apám azt mondta, ha nagy leszek, ott fogok dolgozni mellette. Volt a sarokban egy mosdó, fölötte kerek tükör. Nagy, sötétbarna íróasztalok és bársonnyal bevont székek, csöndes nyugalom. És minden asztalon a sok papír, bélyegző és írógép mellett kávéscsésze. Mindenki kávézott, virágmintás, aranyozott szélű apró csészékre emlékszem.
’92-ben bezárták a bányákat és így az irodaházra sem volt többé szükség. Apám rokkantnyugdíjas lett, anyám is. Szívbetegséggel mégsem mehettek fizikai munkásnak, más pedig nem adódott. Nyolc évig éheztünk, és folyton a végrehajtó cseszegette őket, egy süllyedő hajónak tűnt az élet. Húsz évesen elmentem egy gyárba, és tizenkilenc évig betanított munkás voltam. Közben a sok költözés egyik helyről a másikra, végül egy lakáshitel, másodállások, hogy megmaradjon a lakás, és az örök remény, hogy egyszer lehet jobb is.
Nem kerestem görcsösen másik munkahelyet, lazán jelentkezgettem mindenre, amihez elég egy érettségi. Beleírtam az igencsak rövid önéletrajzomba, hogy “azért nem dolgoztam még irodában, mert nincs gyakorlatom benne, mert még nem dolgoztam irodában, és ezért esélyt sem adnak, hogy legyen gyakorlatom”, valamint azt, hogy “csak emberi légkörben tudok létezni”. Mégis felhívtak. Nevettem, amikor mondták, hogy pont a gyár területén lévő irodába keresnek egy harmadik dolgozót. Kaptam egy telefonszámot, hogy megbeszéljem az irodavezetővel a személyes találkozót. Kellemes alt hangon nevetgélt a telefonba, másnap bementem. Két középkorú nő fogadott, az egyiküket már inkább hatvan felé tippeltem volna, a másikukat ötvennek gondoltam. Mindkét esetben tévedtem egy tízest – valójában nyugdíjból jöttek vissza mindketten. Jó légkört éreztem, amikor beléptem az irodába, amely két egybe nyíló helyiségből áll. Csetlettem-botlottam az első napokban, minden apróságra rákérdeztem, jegyzeteltem, de szerencsére örültek ennek. Valami beképzelt majom volt ott előttem pár hónapig, és mindenki utálta. Egyik nap belépett egy nagyhangú, szélesen mosolygó férfi, egy kész munkáért jött, rám nevetett, és azt mondta: “Te szimpatikus vagy!” “Te is!” – mondtam erre én. Az első héten aggasztott, hogy mikorra fogom megjegyezni az útvonalat, amit be kell járnom a levelekkel és ránézni a nyomtatókra, hogy nincs-e fogytán a festék. Nem az összes épületről van szó, igazából nincs egy órányi része a munkámnak mindez. De amikor már sokadszor jött velem a kolléganő, és még mindig fogalmam sem volt, hol merre kéne fordulni, pipa voltam. Azt gondoltam, hogy egy egér egy darab sajtért már rég megjegyezte volna az útvonalat! 😀 Most már azt nem értem, miért éreztem ezt nehéznek. Az egyik épület úgy néz ki, mintha a nyolcvanas évek óta hozzá sem nyúltak volna semmihez. És hétfőn az egyik ajtó mögül egy Zorán-dal szűrődött ki halkan. Álltam és azt éreztem, hogy ez egy tökéletes pillanat.
Na és aztán a papírelakadás. Tegnap sikerült először megoldanom egy ilyen “hatalmas” problémát. Jól jött a régi csipeszem, amit sok évig minősítőként használtam…A nap nagy részében pedig egy íróasztalnál ülök, és csinálom a nyomtatásokat, írom hozzájuk a munkalapot, spirálozok, laminálok, e-mailt írok, ha kész, amikor jönnek érte, odaadom a kész munkákat, már a nevüket is kezdtem megjegyezni, legtöbb fiatal mérnök vagy HR-es. De az első az iktatás reggel. Meg mernék esküdni, hogy régen a nagynénémnél láttam ilyen iktatókönyvet…És nagy, sötétbarna íróasztalok vannak, a spirálozó előtt bársonnyal bevont régi kis szék, és az egyik sarokban egy mosdó kerek tükörrel. De valami még hiányzik!
Holnap beviszek egy kis csészét.

 

A fény forrása

Kezdek belerázódni az új munkámba. Csak tologatom itt magam előtt a blogolást hetek óta. Nem erre számítottam. Azt hittem, tizenhat év után majd valami szép összefoglalót írok életemnek arról a hosszú szakaszáról, kiemelve az üzem pozitívumait, felelevenítve sok emléket…de valahogy nem ment. Most sem tudom, mit fogok itt összehordani.
Ez a harmadik olyan nagy változás az életemben, amelynél nem éreztem idegességet. Minden természetesen simult bele az életembe, ahogy annak lennie kellett. Amíg ott volt a helyem az üzemben, ott voltam. Amikor már tovább kellett lépnem, sikerült. Az utolsó napom péntekre esett, délutános voltam, este kilencig dolgoztam becsülettel, összeszedtem a cuccaimat, és hétfőn már csak leszámolni mentem be. A művezető helyettes volt az egyetlen, akivel találkoztam az üzemben, a többiek nem tudom, hol lehettek.
– Jöttem leszámolni! – mondtam.
– Hú, fegyver is van nálad? – kérdezte röhögve.
Kiraktam a sütiket az étkezőben az asztalra, szóltam az irodában, hogy akkor megyek, utána végig jártam a HR által megadott helyeket, szerszámot leadni, orvosi stb. Esett az eső. Kiürítettem az öltözőszekrényemet is, az ócska nadrágokat kidobtam, a pólókat eltettem, azt mondták, nem kell visszaadni, pedig csak két héttel azelőtt adták. Semmi búcsúztató, bár nem nyugdíjba mentem, és azt is tudta mindenki, hogy a gyár területén maradok.
A kedves tyúkanyó nyugdíjba ment, a becsületes, lelkiismeretes legjobb szakmunkás hosszú táppénzen van a gerincével, egy másik remek kolléganőt áthelyeztek, és egyszer csak ottmaradt egy olyan társaság, akikkel nem éreztem igazán jól magam. Nekem pedig a légkör mindennél fontosabb. Miféle munkahely az, ahol zsarolni kell a vezetőséget, és kamuból felmondással fenyegetőzni, ha valaki fizetésemelést akar?! Sőt, emelést senki nem kapott, csak oly módon, hogy három embert is beraktak állandó délutánosnak. Amikor bementem szeptember közepén a művezetőhöz, hogy megkezdeném a felmondási időmet, mert jobbat találtam, meg sem próbált marasztalni. Ennyire utált vajon, vagy csak tudta jól, hogy ha én mondok valamit, akkor az nem blöff? Mindegy is. Utoljára akkor volt valóban  jó hely az az üzem, amikor volt igazi vezetője. Erős, de igazságos. Attila fiatal volt, 26 évesen került oda felső vezetőnek, Amerikában tanult. Jó kiállású, erős hangú ember volt, aki összetartotta a csapatot. Voltak karácsonyi bulik, differenciált fizetésemelés valós értékelés alapján, jutalmak nem csak pofára. Őt később följebb léptették, és hosszú évek óta másként mentek a dolgok. Mindenki megkapta azt az értékelést, hogy középszerű. Hát az anyjuk picsája volt középszerű. Akkor lett hányingerem az egésztől, amikor a területi “vezetőnek” megemlítettem, hogy nem mindenki középszerű, pl. én annál jobban igyekszem. Erre azt mondta, vannak nálam jobbak is. Bár lettek volna, legalább valakire fel tudtam volna még nézni. Akkor kezdtem el rendszeresen dobálni a jelentkezéseket álláshirdetésekre. Bár ezt az embert ritkán láttam, de ahol ilyen dilettáns a vezetés, ott szétrohad minden. Attilában volt szeretet, ebben a rideg alakban nincs. A szeretet az az energia, ami mindent összetart, nélküle minden csak lerohad és szétesik.
A minőségről ne is beszéljünk, mindenki szarik már mindenre, nincsenek elvárások, nincsenek következmények, nincs motiváció, már a minősítői munkámra sem volt szükség, hadd legyen szar a lámpa lényege…És a végére már egyetlen ember sem maradt rajtam kívül, aki szeretettel járt volna be oda. Én még erőltettem magamra a pozitív hozzáállást, a lelkiismeretesség pedig nálam alap. És most már senki sem szereti azt a helyet.
Elindítottam azt a dalt, amit tizenhat évvel ezelőtt az első munkanapjaimon annyit hallottam, hogy azt hittem, valaki magnóról játssza le. Mekkora sláger volt a Romantictól a Homokszem! Mennyire soknak láttam akkor ott mindent, félelmetesnek és áttekinthetetlennek tűnt a termelés, legalább negyven ember volt egy műszakban, és minden energiám ráment a beilleszkedés tanulására. A munka könnyen ment, akkor még nem létezett ez az ízületgyilkos, manufaktúra-jellegű módszerekkel termelt drága lámpa, amelyet nagyjából hat éve kezdtünk gyártani egyre nagyobb mennyiségben. Azért megszakadni ettől sem kellett, és tiszta, ülőmunka, szünet akkor, amikor csak akarja az ember. De régen minősítő voltam. Már egy éve ott dolgoztam, amikor éjszakásba raktak Gáborral. Olyan pletykás volt, mint száz lepcses szájú vénasszony együttvéve. Csak mi ketten voltunk az üzemben, hajtottuk a csigalassú gépet, és azon agyaltunk, hogyan dolgozzunk olyan tempóban, hogy az anyag kitartson műszak végéig. Közben pletykált, akkor tudtam meg, kinek mi a neve, és még sokkal többet is…onnantól kezdve ocsmányul kidumáltunk mindenkit, olyanok voltunk, mint két kis ördög. Később érezni kezdtem, hogy ez nem jó út, és rászoktam arra, hogy valami pozitívumot mondtam az éppen terítéken lévő személyről, de ugyanakkor röhögtem az általa mondott negatívumon. Aztán később őt kirúgták. A tyúkanyót akkoriban kedveltem meg. Ő volt az első igazi beilleszkedés-tanárom. Volt egy nehéz időszakom, és pont akkor vettek föl néhány fiatalt dolgozni, pár évig maradtak, az egyik fotós lett, a másik Ausztriába ment, a harmadik már művezető máshol. Ők, azt hiszem, valóban kedveltek. Írtak is, amikor látták Facebookon, hogy kiléptem.
“Sokat tanultam mindenkitől ez alatt a tizenhat év alatt. Köszönöm.”
Ennyivel búcsúztam. Valóban sokat tanultam.
Sokat figyeltem az embereket. Sokan jöttek és mentek, csak húsz fő maradt meg tartósan. Több száz ember is megfordulhatott az üzemben tizenhat év alatt. És összesen kettőre emlékszem, akikkel nem tudtam jól kijönni, bár még a kettőből is csak az egyikben nem sikerült meglátnom az Embert – és nem bennem volt a hiba. Ami nincs, azt nem lehet látni…Egy náci volt az illető, utálták, mint a szart, de senki nem közölte vele, ő meg nem vette észre, hogy a pokolba kívánják. Így visszanézve rég tudnom kellett volna, hogy az üzem érzelmi immunrendszere nem működött rendesen. Egy egészséges munkahelyről azonnal kirúgnák azt, aki náci karlendítéssel azt ordítja, hogy “éljen Szálasi.” Lehet, fel is mondtam volna, ha a saját szememmel látom ezt! De csak elmondták…Vagy amikor ellopta a közös kávépénzt, és inkább nem vettek többé kávét közösen, ahelyett, hogy kirúgatták volna ezt a lényt. Végül áthelyezték, és állítólag meg volt sértődve azon, hogy senkinek nem hiányzik.
A másik, akivel nem tudtam megtalálni a hangot, egy középkorú nő volt, Oti. Meggonoszult a szenvedéstől. Egyszer elmondta nekem, hogy néha éjszakákat átsír a lánya miatt, aki először csak depressziósnak tűnt, majd éppen olyan lett, mint BB Évi. Oti örökké puffogott, pampogott az orra alatt, tette a rosszindulatú megjegyzéseket mindenkire, senki sem maradt meg mellette. De akkor, amikor az az egy beszélgetés volt köztünk, szinte elvesztem a hatalmas, barna szemeiben, és arra gondoltam, milyen szép lehetett fiatalon, olyan volt a rengeteg hajával és aszott, de nemes vonású arcával, mint egy éhes vámpír. A lánya talán azt sem tudta, hol van, amikor kilépett a hatodik emeltről. Azóta csak fekszik és dohányzik, Oti nyugdíjba ment és meghízott, egyszer láttam, de ő nem akart látni, és elbújt egy busz mögé. Amikor a tyúkanyó utoljára beszélt vele, Oti azt mondta neki, ha a lánya meghal, magára robbantja a lakást, mert ő élni sem akar.
Igazi férfiakat is láttam. Például Bélát, aki egy kolléganő szerint “az egy igaz Isten”. 😀 Egy igazi jó ember, akire lehet számítani, jóindulatú, és sosem keveredik piti vitákba. Végzi a munkáját szép csöndesen és magabiztosan, de tud kemény lenni, ha valaki átlépi a határait.
Pali bácsi érdekes volt. Érzékeny vagyok a kiabálásra, márpedig ő másokkal kiabált. Velem soha, mégis engem idegesített. Akkor még nem ismertem az ingerküszöb fogalmát, azt hittem, mindenkit annyira zavar, mint engem. Néha  messziről úgy lehetett hallani,  mintha dörögne az ég, de nem, csak Pali bá’ volt morcos. 🙂 Végül nyugdíjba ment, beteg lett, de még bejött néhányszor egy másik nyugdíjazott kollégával körbesétálni az üzemben. Mint két öreg bölény. És olyan dologban mutatkozott elfogadónak, amit róla aztán nem gondoltam volna. Akkor jöttem rá, hogy jó ember és sokkal intelligensebb, mint amilyennek a marcona külseje alapján gondoltam. A temetésén csak ketten voltunk az üzemből, gyönyörű volt a temetési beszéd, egy vörös szegfűvel búcsúztam tőle. Aztán Laci is meghalt, ő volt az az ember, akit mindenki kedvelt. Magas volt, úgy nézett ki, mint egy lovag, és úgy is viselkedett. Évekig küzdött az agydaganattal, egy ködös téli napon láttam utoljára, fekete sapka volt rajta, álltak a buszmegállóban a feleségével. Annyira szépek voltak együtt.
És a még marconább külsejű egykori katona, aki egyszer azt mondta, hogy élete legjobb három éve az volt, amikor ő volt gyesen a gyermekeivel. Akkor kedveltem meg.
És még reggelig tudnám folytatni…
A kb. 1 százaléknyi pszichopatán kívül mindenkiben meg lehet találni a szerethető embert, a lelket, az isteni lényeget, a mindenkiben közös fényt. Csak pont az a törpe kisebbség hiteti el mindenkivel, hogy nem is érdemes keresni sem. Azt hiszem, ezt tanultam meg ott, a fényforrásgyárban. Hogy a fény forrásai az emberek. Hogy a fény forrása a szeretet.

Gomba a Csillagkapuban

Múlt vasárnap egy Csillagkapu rajongói rendezvényen voltunk valahol a XI. kerületben. Út közben kisütött a nap, ezért elég morcosan mentem, a nátha is kerülgetett, de gondoltam, hátha Gomba jól fogja magát érezni. Én egyébként szó szerint alig tudtam, milyen rendezvényen vagyok, talán két-három részt láttam évekkel ezelőtt ebből a sorozatból.
Voltak kitéve egyenruhák és műanyag fegyverek, Gomba az elején felkapott egy fekete felsőt és egy jó nagy fegyvert, majd beállt a Csillagkaput ábrázoló díszlet elé. Meglepően jól sikerültek a képek, valahogy úgy összerendeződött az arca. Azt hittem, becsap az agyam, amikor időnként szebbnek tűnt, mint egyébként, de mivel ez fényképen is átjött, ezért nem képzelődtem. Azt viszont szerintem még senki nem vette észre, hogy pontosan szemből és egészen közelről nézve tényleg szép tud lenni. Nem jól nézték. Anyám egyszer olvasott egy sci-fit, ami egy eltévedt űrhajósról szólt. Kénytelen volt leszállni egy elsőre csúf kis bolygón, ám lassan kiderült, hogy a bolygón minden van, amire szüksége lehet. Tehát a fotó jó lett, utána előadás következett egyiptomi istenekről. Némelyikről egészen gusztustalan mítoszok jöttek elő salátákra vert farokról, lenyelt saját örökítőanyagról…Félálomban ücsörögtem ott, aztán észrevettem egy kövér nőt, nagyon szép felsőajakkal. Legalább öt centis rózsaszín műkarmokat viselt, a szünetben agyaltunk is rajta a büféasztalnál, hogy mégis mi módon lehet tisztálkodni ilyen körmökkel? Később a sorozat szinkronhangjaival készült interjú, ez nagyon tetszett, mindig örülök, ha színészeket láthatok. Volt aztán szó a Star Trekről is, némelyik színész mindkét sorozatban előfordult, ha jól emlékszem. Na és a lényeg: a végén ki lehetett próbálni párbeszédes filmrészleteken a szinkronizálást. Először lejátszották eredetiben a jelenetet, majd odaadták a bátor jelentkezőknek a szöveget. Az elsők meglepően jól szerepeltek, főleg az egyik lánynál egészen hihetőnek éreztem, hogy tényleg a színésznő beszél. Másodjára pedig nagy meglepetésemre fölpattant Gomba! Úgy nekiállt, mint aki harcolni készül. Sajnos csak fotóztam, pedig videózni jobb lett volna, hogy utólag hallja magát. Alig csúszott el a színésznőhöz képest egyszer-kétszer talán. Egy idős, gonosz nő szövege jutott neki. Fura, fojtott hangon beszélt, de érthetően, és szerintem illett a karakterhez ez a stílus. Büszke voltam rá!
Én meg nem mertem volna próbálni még akkor sem, ha jól ismerném a figurákat benne. Nagyon sokszor kellene megnéznem egy jelenetet ehhez…arról nem beszélve, hogy utálok beszélni. Pláne mások előtt. Fotózkodni sem akartam, ez az egész nem az én világom, bár amikor egy díszes kard előkerült, az megmozgatta a fantáziámat, de nem kértem el.
Utána beugrottunk egy közeli plázában az Intersparba, gyorsan mentünk a sorok között a tömegben, már kitették a karácsonyi cuccokat, emlékszem egy kis műfenyőre, ami műanyag almákkal volt tele. Olyan volt ez a vásárlás, mint valami szédületes forgatag, de valahogy jó és valamiért felejthetetlen. Pénztártól való távozás után azonnal ettem mentolos cukrot. Gyerekkoromban is mindig rögtön kibontottam egy csokit vagy cukrot még a boltban, és megettem a kávédaráló mellett. Azok a régi vásárlások is szép emlékek. Ezek is azok lesznek.