Esős szerda

Ma a lépcsőn mentem föl a másodikra, amikor vittem a postát. A lift túl lassú. Meghallottam a volt művezetőm hangját, épp arról beszélt egy rég áthelyezett kolléganővel, hogy “megy tönkre az egész”. Ez a kolléganő érdekes. Semmi előnyös nincs a külsejében, idős is, vékony, alacsony, valamilyen betegség miatt aránytalanul nagy a hasa, ritka a haja. A tartása szálegyenes, a beszéde csöndes, kedves, visszafogott, de határozott. Akárki mellett láttam őt bármikor állni, valahogy mindig egyenrangú benyomást keltett. Azért jegyeztem meg őt ennyire, mert nagyon ritka jelenség.
Csak egy levelet kellett átadnom, után visszafelé naná, hogy megálltam egy kávéra. :/ Ezért vagyok mindig csóró, eliszom! Visszaérve az irodába épp bejött az a nő, aki szintén betanított munkából jelentkezett át máshová, mégpedig KEM – technikusnak. Beíratta a gyár egy drága képzésre, folyton én nyomtatom ki a rengeteg tételt, tananyagot. És most pedig elküldték. A vállalt egy évet sem kell ledolgoznia. “Leszarom, úgyis egy süllyedő hajó” – mondta erről, de azért nem esik neki jól a dolog. Hosszú évek óta a cégnél van ő is.
Nekem akkor lett igazán gyanús a helyzet, amikor Zolikát elküldték.
Zolika ötven évet dolgozott a gyárban, mint irodai kisegítő. Ha én 155 centisen és 64 kilósan nagydarabnak éreztem magam mellette, akkor úgy tippelem, ő kb. 135 cm lehet , és vagy 35-40 kiló. Arányos alkatú törpenövésű ember. Kissé ijesztő belegondolni, hogy akkor engem olyannak lát egy normál méretű ember, mint én Zolikát?
Amikor 2002-ben jelentkeztem a gyárba, ő segített odatalálni a humánra. Ott pedig belefutottam egy idegrendszeri bántalmakkal élő nőbe, aki furán tartotta a kezeit és a fejét , hosszú évekig láttam őt a buszmegállóban mindennap. És nekem ez tetszett, mert így kapásból azt láttam, hogy toleráns hely. Zolika nem akart nyugdíjba menni, neki a munka az élete. Aggódtam is miatta, lábfájdalmakra és elhúzódó köhögésre panaszkodott az utolsó napokon, de amikor bejött elbúcsúzni, akkor megtudtam, hogy találtak neki kisegítő munkát egy öregotthonban.
Zolika elküldése egy rossz lépés volt, megbontott egy fontos egyensúlyt, kivett valami nagyon lényegeset az egészből. Zolika a gyár rugalmasságának a jelképe volt. Zolika szerette a gyárat. Minél  több szeretetteli embert küldenek el, annál gyengébb lesz az egész.

A mai napon elkezdődött valami halvány derengés a fejemben az Excellel kapcsolatban. Eddig egyébként nem is volt számomra világos, hogy az egész havi záráshoz az egyik fontos részt egy az egyben nekem kellene megcsinálnom. Én csak beírtam minden nap végén néhány sablonos dolgot, és kész, nem rémlett a rám zúdított információk közül az a mondat, hogy ennél többet kellene tennem. Elmondtam már ezerszer pedig, hogy rossz a memóriám. Ezek szerint nem vagyok ezzel egyedül. 😀 Miután segítséggel megbirkóztam a dologgal, és le is jegyzeteltem, mit hogyan kell, fölmentem még egyszer a másodikra, az igazgató titkárnőjének vittem fel néhány papírt. Mondta, hogy vegyek mindhármunknak egy-egy almát. Közben épp a panaszlevelet írta, hogy miért ilyen kicsi almákat küldtek a gyümölcsnapra.

Pepe jelezte Facen, hogy ha Al Bundy benézne a hűtőbe, akkor azt mondaná, hogy “bááár meghalnééék”. Szóval üres volt a hűtő, ezért munka után bementem a Sparba, majd hazaugrottam egy kis kajával. A köztemetőtől a boltig gyalog tettem meg az utat, mert túl sokára jött volna a busz. Esett az eső, ez nem zavart. Reggel volt a legjobb idő, eső még nem esett, de borongós volt, hűvös, de szél nélkül. Legszívesebben kirándulni mentem volna valami kihalt helyre. Az autóforgalom viszont végtelenül irritál. Nem is tudom, hogy a gyorsan haladó fémkasztnik életveszélyességének tudata, a forgalom nyüzsgése vagy a hangja idegesít-e jobban.
Nézegettem az esőcseppekkel díszített fákat, bokrokat, a házak udvarán a gyönyörű rózsabokrokat, és arra gondoltam, mennyivel szívesebben sétálnék olyan helyen, ahol csak növények vannak.
60344613_128383591682873_6649311906303574016_o

 

Reklámok

Kvíz a Miapiában

Pepe néha eljár a kvízre. Ez a játék több helyen is van egyszerre, minden nap, de vasárnaponként egyetlen téma köré csoportosítva. Pepe azért hívott, mert a tegnapi téma a 90-es évek zenéje volt, arról pedig tudja, hogy szeretem. Ez persze nem jelenti azt, hogy tudom is, melyik slágert ki énekelte…Nehezen indultam el, mindig nyűgössé válok, ha megígérem, hogy elmegyek “valahová”. Rettentő beszűkült életet élek. A délelőtt hamar eltelt, kipróbáltam a lábfürdetőt, kellemes volt, csak arra nem számítottam, hogy hangja is van. Mintha egy porszívó lenne, így lőttek annak a tervemnek, hogy majd közben nézem Pityu tévéjét. Csináltam kb. ötven szókártyát, aztán sétáltunk egy keveset Gombával. Fél ötkor végül elindultam. Az Oktogonnál kiszállva megláttam egy hatalmas köteget abból az újságból, aminek most a neve sem ugrik be. Régen Metropol volt a neve és szintén ingyen osztogatták. Csak abból soha egy darab sem maradt délutánra! Emlékszem, két alkalommal megjelent benne az olvasói véleményem. Rég volt. Ma már nem jelenne meg. (Az egyik CBA-ban múlt héten találtam agymosó újságot kirakva, ráadásul a gyökérfejű pénztárosnő nem köszönt. Megláttam az újságokat, és az egész köteget bevágtam a kukába.)
Az aluljáróból felérve rengeteg biciklist láttam, rendőrök irányították a forgalmat. Ezután elvillamosoztam a Móricz körtérig, ahol már messziről észre vettem Pepét. Azon hüledeztem, hogy miért szandálban van ilyen időben, közben azon röhögtem, hogy legalább zoknival vette föl.
A Miapiában egy idegen fickó és Anikó ott ült az egyik asztalnál, amit Géza foglalt le négy személyre. Mi voltunk a “Dr. Gudenus” csapat. Gézát valóban kedvelem, sajnáltam, hogy nem volt ott, ő valahol máshol játszott. Egyébként van egy szobor az egyik aluljáróban, azt róla mintázták!
Teiresziasz szobor a metroban_2006 majus 13_069v_800x600Anikótól tudtam meg, hogy már nincs együtt azzal a csajjal, aki miatt úgy tűnt, hogy foglalkozni fog végre magával. Csak kihasználta a lehetőséget, hogy Pepével 90%-os kedvezménnyel lehet együtt utazni. Voltak Egerben és Vácon. Végül is ha Pepének is jó élmények voltak ezek, akkor részben megérte. A számomra ismeretlen férfi az asztalnál valamilyen Tamás, emlékezett rám a vasárnapi iskolából. Én nem emlékeztem, sőt, most sem ismerném fel, ha szembe jönne. Irritált az elnyújtott hangú beszéde. Folyton fogdosta Anikót, majd azt mondta neki, hogy pont azért csinálja, mert húzódozik. Ez a húzódozás sem volt komoly. Mondtam Anikónak röhögve, hogy akkor másszon rá Tamásra, egyből lekopik, erre tényleg az ölébe huppant. Ezen jót röhögtünk Pepével.
– De ez nem őszinte, így nem jó! – mondta erre Tamás.
A játékvezető felsorolta a csapatok nevét, húsz csapat alakult. Minden csapat kapott egy papírt, amelyen a majdani válaszoknak volt hely, szépen elválasztva egymástól az öt fordulót, és azon belül a tíz-tíz kérdést.
Az első fordulót még Anikó is megvárta, közben azon nyavalyogtak Tamással, hogy melyikük meri megkérdezni Pepe volt csajától messengeren, hogy egyáltalán szeret-e bárkit is, mert kiderült, hogy mindenkit lehúzott pénzzel, aztán meg sem ismeri őket többé. Végül egyikük sem kérdezte meg.
Közben váratlanul megjelent Timi és az anyja is, csak leültek csöndben, az asszony iszogatott. Timi lefogyott, a haja hátul egy hatalmas kóctömeggé állt össze, azon gondolkodtam, mennyi időbe telne kifésülni. Viszont ilyen tökéletes arcbőrt még nem láttam. Sehol egy hiba, sehol egy ránc, semmi zsírosodás, annyira tiszta benyomást kelt. Egy pontot köszönhettünk is neki, ő tudta egy feldolgozásról, hogy az eredetileg Rammstein. Aztán Timiék ugyanolyan váratlanul hazamentek, mint ahogy jöttek. Néhány választ én is tudtam. Például az egyik feladat az volt, hogy egy hosszú dalszöveg-részletből kellett megállapítani, ki az előadó és mi a dal címe. Right Said Fredtől volt a Don’t talk just kiss. A refrén nem volt benne, mert abban benne van a cím.
Emlékszem, hogy anyai nagyanyámnál voltam egy nyáron néhány napot, kertes házban élt, a hosszúra nőtt fűben feküdtem, és ez a dal hallatszott messziről. Csak tizenegy éves voltam, de éreztem, hogy olyasmiről énekel, amit én nem fogok tudni megélni. A hang és a dallam viszont nagyon tetszett akkor is.

A Nothing else matters-t is felismertem a dalszövegből montázsszerűen kivágott, összekevert mondatok alapján.
Nagyon megdöbbentem, amikor kiderült, hogy az Eins, zwei, policei énekese olasz, ha valamiben biztos voltam, akkor az az, hogy német. Pusztán a külseje alapján is németnek néztem volna! Fabio Frittellinek hívták, és sajnos 2013-ban öngyilkos lett.
Volt egy érdekes zene is, éreztem benne azt az erőt, ütemet, amitől jó lesz egy zene, és valami sötétséget is, ami még kíváncsibbá tett. (Később kiderült, hogy Ákos volt.) Sajnos ez után kimentem a Mekibe, mert iszonyú éhes voltam, és a Miapiában 1800 Ft-ért láttam kajákat, ráadásul nem is tudok úgy enni, ha valaki olyan közel van velem szemben, mint Tamás. Ahogy mentem a Meki felé, megláttam Móricz Zsigmond szobrát az esőben állni, és arra gondoltam, visszafelé mindenképp lefotózom. Odabent sokan voltak és idegesített, hogy itthon maradt a kézfertőtlenítőm. Ettem gyorsan – én azt hittem, hogy gyorsan – egy menüt, és elvitelre is kértem egyet Pepének. Így ketten ettünk 2 ezerből. Aztán röppentem is vissza, és ahogy siettem a kezemben a kajával át a téren, azt éreztem, hogy ez a pillanat most tökéletes. Mire visszaértem, lekéstem a teljes negyedik fordulót, pedig párat tudtam volna abból is, pl. a Spin Doctors együttest felismertem volna. Ahogy leültem, fölkapcsolták a világítást. Drótszerű keretből állnak a lámpabúrák, bennük a villanykörtében vastag, különös alakú izzószál ragyog narancsszínű meleg fénnyel. Percekig csak bámultam ezeket a lámpákat, amelyek még otthonosabbá tették a helyet. Az emberek szolidan viselkednek, nagyon rendben volt a légkör.
Legtöbb dalrészletnél azt éreztem, hogy legszívesebben felugranék táncolni, annak ellenére, hogy nem is tudok. Ezekben a zenékben volt életöröm. Épp az előbb néztem a kommenteket egy Soho Party szám alatt, és tizenévesek kérdezik, mennyire fura az, hogy a mai zenék helyett ilyeneket hallgatnak? Én is oda írtam nekik, hogy nagyon jól teszik, hogy nem a mai világvége-hangulatú rémségeket választják, de azt hiszem, ez a kommentelő fogalmazta meg a legjobban:
“A legjobb dolog amit tehettek , hogy ilyen zenéket hallgattok. Így életben marad a lelketek. Én 33 évesen így tartom életben magam ebben a nyomorult világban.”
Milyen érdekes, hogy tudok nosztalgiázni. Olvasgattam a hozzászólók bulizós emlékeit…Nekem nem voltak ilyen élményeim. Én és a bulizás? 😀 Hát kb. ennyit erről:2percinfosDe minden nyomora ellenére szeretek visszaemlékezni a 90-es évekre, mert szeretetben éltem otthon, még ha akkor nem is tudtam eléggé értékelni az éhség miatt. Most már nem vagyok éhes, szeretni való emberek pedig most is vannak körülöttem. Na és persze a múltat az is fel tudja értékelni, hogy olyankor az ember még egyszerűn messzebb van a gödörtől. És az a hit, hogy még annyi minden lehet…negyven évesen már nehezebb abban hinni, hogy még sok újdonság és akár siker várhat az emberre, pedig miért is ne?
Végül utolsó előttiek lettünk…lehettünk volna utolsó előtti előttiek is akár, ha hamarabb visszaértem volna a Mekiből, vagy ha legalább Tamás hallotta volna, hogy az Ámokfutók dala az nem Batman, hanem Bad man. 😀 Pedig háromszor is elmondtam, azt hittem, jól írta le. Eleve nekem kellett volna írnom.
Ez egy szép este volt!

És valamit nem értek. Már többször beállítottam, hogy a szöveg legyen sorkizárt. Vagyis minden sor ugyanott végződjön. És mit látok, amikor megnézem a bejegyzést? Hogy a második fele cikkcakkos, balra zárt! Nem értem a jelenséget, a lényeg, hogy ezt nem én akarom!

04. 24.

A hosszú hétvégéből az első három napom betegeskedéssel telt. Már csütörtök este émelyegtem. Szerintem akkor kaptam be valami vírust, amikor hibás módon puszta kézzel kicseréltem a WC-habosítót, és itt az szétpattintós kosárkában van. Mindig teljesen le vannak vágva a körmeim, de úgy látszik, így is aláment a vírus, és a kézmosás ellenére is maradt. Csütörtök éjjel óránként rohangáltam WC-re, és a hátam is be akart szakadni. Pénteken csak feküdtem egész nap, szombaton késő délután átvonszoltam magam haza, de még nem voltam a helyzet magaslatán. Vasárnap sikerült ennem egy szelet pirítóst, és sétáltunk is Gombával. Hétfőn már egész tűrhetően éreztem magam, még főztem is, bár étvágyam továbbra sem volt. Végre jött a borús idő, ültünk a parkban Gombával, hallgattam a falevelek zizegését az őszies szélben, és ettől tele lettem energiával. Sajnáltam, hogy nem a hétvége első napja van. Gomba fújt buborékokat, egymás után nagyon sokat, kergetőzve röppentek a szélben, aztán eggyé váltak vele.

Visszaindulás előtt Pityu meglepett az elmaradt karácsonyi ajándékkal, én nem is vártam semmit, mi csak édességet vettünk neki. Ott rendelte meg előttem. Egy masszírozós lábfürdető, hétvégére meglesz elvileg. Örültem neki.

Érdekesen telik a hét, Margit szabin van, viszem a postát helyette is. Van néhány új irodista, de ők is segítőkészek és kedvesek, pedig Margit azt mondta, hogy mindenki olyan mogorva bunkó, különösen a jogász. Szerintem nem. A jogász egy magas, légies, távolságtartó figura, sokkal inkább érdekes, mint ellenszenves.

Én marha, valamelyik nap vitatkozni kezdtem egy hívővel Facebookon, mert elsőre már majdnem értelmesnek tűnt. Tényleg soha többet…
Látom Istent egy őszinte nevetésben, a fákban, a virágokban, a felhőkben, a szeretetteljes emberekben, bármiben, ami csak hagyja, hogy megnyilvánuljon.
Az egyházakban és híveikben inkább a sötétséget látom. Az egyházak általában nőellenes, homofób, fasisztoid szervezetek. Ott áll a Bibliában, hogy Isten mindenütt ott van, akkor hogyan képzelik azt, hogy az általuk kipécézett emberekben majd pont nincs? 😀 Lélekről pofáznak, de csakis a tested számít, az alapján majd ők megmondják, hogyan kellene élned? Te így éljél, te úgy, te meg selejt vagy, legyen csak a világ fekete-fehér, mint a csuhások cuccai. Ez fasiszta mentalitás. Csak a test, csak az anyag a fontos nekik, és persze az anyagiak. Ördögi, ahogy emberek milliárdjait képesek meghülyíteni.
Veszélyesek azok, akiknek egy eszme fontosabb, mint az ember.

Jutalomjáték

Sokan tovább hosszabbították a hosszú hétvégét, és már ma is szabadságon voltak. Alig volt munka. Át is rágtam magam az első finn leckén a nyelvtankönyvben, és sikerült megjegyeznem a fokváltozásokat. Érdekes ez a nyelv, életemben először történik meg, hogy meg akarom érteni egy másik nyelv nyelvtanát – miközben a magyarral soha életemben nem foglalkoztam tudatosan. Ez hátrány is egyébként. Helyesen írni “csak úgy” tudok, ezt valahogy érzem. Biztosan nem tökéletesen, de a szőrszálhasogatás nem is érdekel.
Lapozgattam valamelyik nap a buszon a könyvtárból kivett nyelvkönyvet, és boldogan elmosolyodtam, amikor megláttam egy összefoglalást a ragokról. Ragoznak ugyanis, mint mi! És majdnem mindent úgy ejtenek ki, ahogyan leírják! Nem kell minden egyes rohadt betűnél azon agyalni, hogy ezt vajon hogyan kell teljesen másképp és számomra teljesen idegen módon ejteni, mint ahogy írták? Utálom az angol nyelvet, egyszerűen utálom. A lelkem mélyéből irtózom tőle. Egy irtózatos szürke betonfalba ütközik az agyam, valahányszor megpróbálkozom vele, pedig gyönyörű anyagaim vannak, színes szótár és nyelvtankönyv, szókártyák, de hiába. A betonfal erősebb, és nem tudom, miért van ott! Pedig van valamennyi szókincsem, ha valaki nagyon rosszul beszél angolul (tehát kiejti a szavakat…), akkor akár egész mondatokat is elkapok, és olvastam már el egyszerűsített történetet úgy, hogy kb. értettem. De hányingerem van! Viszont a finn rádiót hallgatva két szó kihallásának úgy örültem, mint majom a farkának. 😀 Az egyik az “igen” volt, (kylla), a másik pedig a macska, amit valóban könnyű volt megjegyezni, hiszen az “kissa”. Cinyút szoktuk Kisnek szólítani, arra hallgat néha, amikor akar. Azért lett Kis Picinyú a neve, mert boldogult Cusi 8 kilós volt és hosszú, Kis pedig fél kilósan került hozzánk, és  szokatlan volt egy ennyire kicsi cica a nagy, kövér Cusi után. Kis felnőttként átlagos méretű macska, kb. 4 kiló, fürge, izgága, mindig játszani akar.
Visszatérve a nyelvtanulásra, amit írnak róla, az mind igaz! Csak nem olyan nyelvet kell tanulni, amit utál az ember. 🙂 A szókártyás módszer például tökéletes, és a memóriafogasok is működnek. Pl. az, hogy “illan”, azt jelenti, hogy “az estének a”. Azt a mondatot találtam ki hozzá, hogy “Elillan az este varázsa.” És ez a szó már sosem fog elillanni a fejemből! 🙂
Szóval ezzel foglalkoztam ma abban a végtelen nyugalomban, amit annyira szeretek, hogy ha tehetném, tíz évre megállítanám az időt! Ez az én jutalomjátékom, ez az egész, ahogyan most élek.
Gombával is pozitív dolgok történnek. Hónapokkal ezelőtt elkezdett önfejlesztő könyveket venni. Több hétvégén is nagyon kellemesen és hosszan bóklásztunk a Libriben, és tudatos teremtés, vonzás hatalma témájú könyvekre tettünk szert. Egy nagyon érthető “Tantusz”-könyvet is vett pár hete, amely a depresszióból való kilábalásról szól. Ezek a fajta könyvek nagyon jól vannak megszerkesztve. Végre nekiállt másik munkahelyet keresni, miután a férgek már sokadszorra különböztették meg hátrányosan. A marha nagylelkű vezetőség a milliárdos nyereségből azzal kedveskedett a dolgozóknak, hogy mindenki kapott két fánkot meg két kekszet. Kivéve Gombát. Ő van abban az üzemben legrégebben, sok dokumentációt ő maga készített el önszorgalomból, amikért jutalom helyett csak sértegetést kapott, és van valami címkenyomtató, amit rajta kívül senki nem tud használni. Úgy néz ki, össze is jön az új hely számára. De ha nem, akkor is sikerült egy gyáron belüli áthelyezést elérnie, szóval a debil főnökétől mindenképp megszabadul. Nemrégiben ötös eredménnyel elvégzett egy targoncás tanfolyamot, és kap egy raktáros munkát.
Pepéhez jár egy lány, aki feltűnően szép hozzá képest. Nem kizárt, hogy a lány beszélte rá, hogy kezdjen magával valamit, csináltasson fogakat, menjen el bőrgyógyászatra, mert Pepe elkezdett ezek iránt érdeklődni. Ha a csaj áll a dolog mögött, akkor örök hálám neki. Én nem tudtam Pepét soha rábeszélni, hogy foglalkozzon már magával végre. Írtam neki, hogy egy fogsorhoz mindössze kettő teljes hónapot kellene dolgoznia, és elkezdett munkát keresni. Most azon idegeskedem, nehogy valamelyik anyajegye rosszindulatú legyen. 15-20 körül van egy teljes szűrés magánban, egy fillérem sincs, az SZTK-ban pedig lehet legközelebb szeptemberre időpontot találni, vagy odamegy, várakozik fél napig, és ha szerencséje van, sorra kerül. Ha nincs, próbálkozhat másnap…Ezt tudtam neki javasolni.
Most inkább nem gondolok orvosokra, csakis az előttem álló hétvégére. Szeretem itt a hétköznapokat, és szeretem ott a hétvégéket.

Heti összefoglaló

Csütörtökön már a csoporttal voltam edzeni. Annyira irigylem azokat, akik különösebb izzadás nélkül tudnak mozogni. Én az első öt percben szóltam, hogy ablakot kellene nyitni. Erre egy vékony csaj megkérdezte, hogy “Miért, büdösek vagyunk?” Hát ő akár haza is mehetett volna, végignyavalyogta és pofázta az egészet, a többiek normálisak voltak. Vicces volt a zenével kapcsolatos éles váltás: a Rammstein után Barbie girl. 😀 (A múltkor Tina Turner és Simply Red volt! Mondtam is, hogy micsoda jó zenék.) Bennem kellemes emlékeket idéz az Aqua régi slágere. 1997-ben mintha már nem egy szívószálon át lélegeztem volna a víz alá nyomva, hanem mondjuk egy csövön keresztül, és érezni véltem, hogy nem lehet túl messze a felszín. Abban az évben utalták el visszamenőleg a családi pótlékot, amiről nem is tudtuk, hogy jár utánam. Egy részéből kifestettem a szobámat, emlékszem erre a dalra és a festék tiszta szagára, ami számomra a jobb élet reményének illata volt.
Akkor volt először magnóm, anyu kettőt is vett a lengyel piacon. Én feketét kaptam, a konyhába pedig vett egy pirosat. Lekerekített formájú, kicsi rádiósmagnók voltak, folyton vadásztam a kedvenc dalaimra, hogy gyorsan le tudjam nyomni a megfelelő gombokat a felvételhez. Szóval Barbie girl és festékszag és megújulás, nekem ezek összetartoznak. Az edzésben az az érdekes, hogy úgy éreztem, tőlem ennyi a maximum, de mégsem lett durva izomlázam. A térdeim miatt aggódom, be ne mondják az unalmast. Azért azt nem gondoltam volna mondjuk 25 évesen, hogy közel a negyvenhez úgy fogok guggolásokat végezni, hogy még súly is van nálam. Akkoriban úgy gyulladtak a térdeim, hogy hidegfront idején pl. nem tudtam felállni ülésből, csak kapaszkodva. Leguggolni nem is tudtam teljesen, ha mégis megtettem, akkor fel kellett húznom magam, mert pláne nem tudtam felállni. A válság idején múlt el ez a csaknem 10 évig tartó probléma, amelyre minden orvos azt mondta, hogy csak rosszabb lesz, illetve “kíméljem.” Aha. De muszáj volt másodállást találnom 2008-ban. Az első végig takarított éjszaka után kimentem a buszmegállóba, és mivel akkor ott még nem volt ülőalkalmatosság, leültem a földre, mert nem tudtam megállni a lábamon. Aztán valahogy megszoktam, a fájdalom pedig megszűnt.

Az irodában ömlött a munka egész héten, mert auditra készül egy olyan üzem, ahol kb. 13-14 éve én is megfordultam egy kis időre. Talán egy vagy két hónapot dolgoztam ott, önként kértem magam oda, mert a szokásos helyemen megszűnt egy időben a két műszak, de nekem kellett a pótlék. Ezen a másik helyen először rettentő gyorsnak tűntek a gépek, de megszoktam. Egy dús hajú nő volt a másik leszedő, a köpenye alatt felül semmit sem viselt, a felső gomb kigombolva, lába föltéve a gép szélére, így dolgozott. Amikor lepottyant egy lámpa, és ugrottam volna, hogy “Úristen, leesett egy!”, akkor nevetve annyit mondott: “Majd összesöpröm műszak végén, ami leesik. Ha lesz kedvem.” Éjszakásban lecsót sütöttek, és azt mondták többen is: “Jó hely ez, mert minket sosem baszogatnak.” Most viszont igen, és ennek folyományaként mindenhová rengeteg feliratot tesznek, naná, hogy laminálva, ami tetűlassú művelet. Mintha ennyi év minden adminisztrációs elmaradását most akarnák behozni. Legalább száz műveleti utasítást tartalmazó spirálozott füzetet elkészítettem, közben maga a mérnök indította a nyomtatásokat, hogy hamarabb készen legyünk, illetve előtte át is nézte, hogy egyáltalán jó-e, amit leküldtek nekem. Volt, aminél ki kellett cserélni pár lapot, egyszer a nyomtató is meghülyült, és az istennek se akart kartonra nyomtatni, de egy újraindítástól észhez tért. Azt a mérnököt régóta ismerem, gyakran megjelent a D2-n is, én mindig kedveltem. Nagy hangú, nagy termetű, jószívű mackó. És milyen jó memóriája van…nekem nem volt elég egyszer elmutogatni, melyik fajta papírhoz melyik tálcát jelöljem ki. 😦 Amikor a mérnök péntek délután a munkaidőm vége előtt tíz perccel még beesett az ajtón, már felröhögtem. Csináltunk még pár füzetet, aztán ha már úgyis maradtam, akkor iktattam azt az ötven tértivevényt, amire délelőtt nem volt idő.

A hétvége nagyon szép nyugis volt, Gombával könyvtárba mentünk, de most nem vettem ki sok könyvet. Arra jöttem rá, hogy nekem az rossz, mert mindbe belekapok egy kicsit, de egyiknek sem érek rendesen a végére. Gomba vett még egy finn nyelvkönyvet. Elhoztam ide, de a leckéket leírom és átküldöm neki, a két CD-t pedig a saját gépére már föl is rakta, én pedig elhoztam pendrive-on a hanganyagot. Egy aprócska probléma van, amit a boltban nem vettünk észre. Le volt fóliázva, és Gomba csak azt nézette meg az eladóval, hogy a lemezek benne vannak-e. Hazaérve leültem az ágyra a könyvvel.
– Ezt vissza kéne vinni… – mondtam Gombának.
– Mi a baj?
– Hogy ez angolul van!!
Ki a fene gondolta, hogy angol nyelvűeknek készült finn könyv?!

😀 Basszus, hogy nem úszom meg a hülye angolt! Fuck!!!

Ma sétálgattunk, ültünk egy padon és a hintában, borongós volt az ég és majdnem elaludtunk. Mint két öreg, akik már túl vannak mindenen. De mi így gyűjtünk erőt arra, ami előttünk áll.

Edzésben

Rég írtam a hétköznapjaimról, pedig érdemes lett volna. Kellemesek. Ma és tegnap sok munkát küldtek le az irodába, nem is maradt időm olvasni. Most már nem hibáztam semmiben, pedig mindkét nyomtatón párhuzamosan indítottam a nyomtatásokat, kitöltöttem a munkalapokat, aztán közben iktattam is. Olyan régimódi iktatókönyv van, mint amilyet apámnál láttam harminc évvel ezelőtt. Én szeretem a munkámnak ezt a részét, mostanra azt is kitapasztaltam, hogy ha kicsit dőlt, és nagy betűkkel írok, akkor kevésbé fárad tőle a kezem. Ahogy visszanéztem a régebbi írásokat a könyvben, az enyém messze a legszebb.

Pedig ott van a fiókomban Goethétől a Faust, és vittem a Gombától kapott finn nyelvkönyvemet is. Úgy döntöttem, hogy kihasználom azt a furcsaságomat, hogy szavak puszta hangzásán képes vagyok röhögni. Legutóbb a fogpoloska szóval jártam így. (Egy összeesküvés-elmélet részeként valaki úgy gondolja, hogy a fogtömésekben lehallgató készülék lehet.) Szombaton hosszasan sétáltunk az Árkádban Gombával. Eredetileg a robotkiállítást akartuk csak megnézni. Pepper robot nagyon kedves külsejű, szép női hangon szólalt meg, és engem kifejezetten idegesített, hogy a fejére mért enyhe ütéssel bírható szóra. Miért nem valami mást találtak ki?! Szinte már emberszámba vettem. Mit szólnék egy japán szexrobothoz? 😀 Aztán fölmentünk a könyvesboltba, és hosszasan nézelődtünk.  A finn nyelvkönyvben pedig találtam nevetséges szavakat. Pl. lapsenlapsi. 😀 😀 😀 (Unokát jelent.) Ezért lettem kíváncsi rá.

Délután bőrgyógyászatra mentem. Olyan rég kértem az időpontot, hogy azóta már egy üzemorvostól megtudtam, mi okozta ezeket a fura kis valamiket a szemem körül. Koleszterin! Az orromon húsz éve ott lévő kinövésre akartam volna rákérdezni, de hiába volt időpontom, még fél óra után sem kerültem sorra. Elfogyott a türelmem. De megérte oda menni. Egyrészt egy anyuka úgy játszott a kislányával, ahogyan egy anyának kell. Annyira jó volt látni, hogy van, aki képes szeretettel szólni a gyermekéhez. Ritka jelenség. Magas, vékony, nemes arcú, mosolygós bácsi csoszogott el lassan előttük, botra támaszkodva, és viccesen megérintette a kislány szőke copfját. Arra gondoltam akkor, mennyi minden van már egyikük mögött, és mennyi minden van még a másik előtt ebben az életben.
Az általános hangulat nem volt rossz a rendelőben, a környezet olyan, amit “tipikus magyar egészségügy” címszó alá képzel az ember. Bár egyébként a bőrgyógyászatot először a Rákos úti, nagyon szépen felújított SZTK-ban kerestem, ott mondták, hogy menjek az Őrjárat utcába. Gondoltam, akkor nyilván ugyanott van, ahol a körzeti. Az is egy szép épület, szintén felújítva. Ott sem találtam, aztán rájöttem, hogy a gyógyszertár utáni régi épület az, azokkal a szép boltíves ablakokkal. Belül lepattant az épület. Lefelé jövet észrevettem a pszichiátria feliratú ajtó mellett egy kávéautomatát. Vettem egy cappuccinot, úgy telerakta a gép a poharat, hogy alig tudtam kivenni. Utána kisétáltam az épület elé, és néztem a sötét, üres, csöndes utcát. Sokadjára jöttem rá, hogy megtörni a rutint valami szokatlan dologgal sokkal inkább feltölt energiával, mintsem elfárasztana. Utána elindultam Központ felé, enni akartam még edzés előtt. Már háromszor voltam kettlebellezni, még csak amolyan előkészítő edzésen, ahol csak velem foglalkozott a szimpatikus és korrekt edző. Először állapotfelmérés történt. Eléggé meglepett, hogy normál mennyiségű izmot talált rajtam az a szerkezet, amivel a zsír és izom arányát lemérik. Zsír persze jóval több van a kelleténél. 😀 Ha az ízületeim nem mondják be az unalmast, akkor ezt szeretni fogom. A cafeteria nekünk csak OTP Szép Kártyára kapható, és  olyasmire lehet felhasználni, mint sport, szállás, éttermek, stb. Semmi készpénz vagy kajautalvány. Hát akkor most ez. Pedig tudom, hogy önvédelmet kéne tanulnom, csak még kedvem nincs.
A második edzésen megkérdezte az edző, hogy amúgy foglalkoztam-e már ezzel, mert annyira jól megy. Mondtam, hogy egyszer álmodtam a kettlebellel pár hete, és ennyi. 😀

Tehát éhes voltam, és megláttam egy kínai éttermet Újpest Központban. Azon imádkoztam, hogy csak kínai zene ne szóljon bent, mert attól szomorú leszek, és nem tudok enni. Senki sem volt benn, hűvös volt és csönd. Nagyon szép kínai lány szolgált ki, és ő hívta fel a figyelmemet arra, hogy mely ételek olcsóbbak este hat után. Hatszáz forintért akkora adag gombás húst ettem rizzsel, hogy egy kicsit meg is hagytam belőle.

Nemrég értem haza edzésről. Mivel ez már a negyedik alkalom volt, és mindig ugyanezt érzem, kijelenthetem, hogy a mozgás határozottan javítja a lelkiállapotot, valamint felpörget. Csütörtöktől már a csoporttal leszek, fél héttől, így hazaérve lesz időm elálmosodni.

A ház felé közeledve messziről láttam, hogy ég a villany a konyhában. Amióta az új lakótársnő sütött tizenöt túrós zsemlét, elharmadoltuk az árát, és ötöt-ötöt ettünk mindhárman, azóta nem idegesít. Ő egy fiatal, pályakezdő énektanárnő, nagyon törékeny alkat, de ettől függetlenül úgy dübörög fel-alá, mint egy elefántcsorda. Ilyen ez a tetőtér, ha az ember a sarkára lép, remeg minden. (Hoppá, freudi elírás, eredetileg azt írtam, “sarkára áll”. Nos, lehetséges, hogy ő képletesen ezt így valósítja meg.) Na de már megszoktam, és amúgy szimpatikus, kedves nő. És finomak voltak a zsemlék. 🙂

Végre elálmosodtam…ez egy jó nap volt!

 

 

 

Lógva hagyott logók

Van egy KreaNod nevű oldal, bárki regisztrálhat és küldhet be logóterveket. Aki nagyon jó, pénzt is kereshet vele. Vannak cégek, akik megadják, hogy kb. mire gondolnak, és milyen ne legyen.
Pl. egy polipfajtáról elnevezett, filmes ismereteket oktató vállakozás logójában még csak véletlenül se forduljon elő polipra vagy filmszalagra hasonlító dolog.
Egy tisztítószereket forgalmazó webáruház logójában még csak tévedésből se legyen fehér szín, vagy takarításra utaló rajz, netán kék-fehér, vagy zöld-fehér színkombináció. Mert az “unalmas”. Hát igen, nagyon uncsi, hogy a tisztaság színe a fehér!
Bormárka logójában nehogy véletlenül szőlőlevél vagy bármi szőlővel kapcsolatos legyen!! Csillámos, de matt betűk legyenek, fekete vagy fehér! Miért?! Mondjuk erre az egyre kaptam egy 8 pontos értékelést, meg is lepődtem rajta. (10 a max.)
Láttam egy könyvben egy későbbi logó első vázlatait, és hogy azt hogyan egyszerűsítette a grafikus. De ha ki sem lehet indulni semmiből, aminek közbe van a témához, akkor nincs mit egyszerűsíteni.
Gomba talált ki nekem ötleteket, amit megcsináltam, arra csak egy “gyenge” értékelést kaptam. Én nem tudom, mi ez az agybaj, hogy ne azt fejezze ki a logó, amiről a cég szól. Akkor nem tök mindegy? Egyébként sem értem, mit számít…és talán ez az igazi baj. Ahogy a reklámok sem érdekelnek, ugyanúgy nem értem, mit számít egy jel. Nekem mindegy, nem is tudnám felidézni fejből semminek a logóját. Ruhán, sapkán utálom a feliratokat, ételeknél pedig az érdekel, hogy igazi íze van-e, vagy szemét műanyag.
Ez nem az én világom.