Lépések

A Fészekben

Tegnap Pepével megnéztük a Citizen Naiv előadását a Fészek Pinceklubban. Teljesen spontán módon mentem. Amikor délelőtt angolórán megkérdezte a tanárnő, hogy mi a tervem ma estére, azt mondtam, hogy “Write and read and cook dinner”. Egész mondatokat továbbra sem tudok összerakni, egyszerűen nem tudom megjegyezni, hogy az a sok “do” meg “to” mikor, hova és egyáltalán mi a fenének kell, de értem, amit kérdez, és az olvasmányokat is simán el tudom olvasni.

Közel van a Fészek, csak az ötös busszal kellett eljutni az Astoriáig. Friss tekintettel néztem ki a busz ablakán, mint aki először jár Budapesten. Mindig igyekszem felidézni azt az érzést, amikor csak nézelődni jöttem ide, hogy akkor mennyire tetszett, és ha a régi pesti házakra nézek, most is látom, hogy gyönyörűek. Csak nem szabad túl sokat bámulni lefelé a mocsokra. Elég annyira észrevenni, hogy ne lépjek bele. Pepét hetek óta nem is láttam, pedig egy lakásban lakunk. Elmondta, hogy járt Agárdon Anikóval, és egy nyaraló teraszán kit látott meg? Azt a fazont, aki neki és Timinek tavaly segített a jegyeket megvenni, hogy haza tudjanak jönni Olaszországból. Én meg elmondtam neki, hogy egyetlen délután szórólapoztam, az angolon az egyik lány foglalkozik a Katedra szórólapjaival, egy olyan pincében van neki rengeteg, ahol horrort is lehetne forgatni. Tőlem alig vettek el párat, a kis kövér csajtól viszont elég sokan. Néztem, mit csinál másképp, oké, mosolyog, akkor én is. Attól csak rosszabb lett. Akkor komolyan néztem, attól sem változott semmi. Egyszerűen nem jöttem rá, mi lehet a gond. Ami különösen ijesztő volt, hogy hiába bámultam az emberek arcába, nem sikerült bejósolnom, ki lesz az, akinek mégis kell. Pedig ez nem tűnik nehéz feladatnak, és mégis meg tudtak lepni.

A Fészekbe a belépés ingyenes, egy zongora áll rögtön az előtérben, aztán lépcső vezet lefelé, kicsit labirintus jellegű, kellemesen félhomályos hely. Gudi bá is ott volt, ennek nagyon örültem. Sajnos fájt a dereka. Hangos volt a zene, először még egy másik együttes játszott, fél órával tovább, mint ahogy írták. A felnyírt hajú, fiatal énekesnő igen csinos volt, de sokszor kitakarta a képet egy vadul ugráló kövér nő. Csúnya dolog, tudom, de engem irritált. Próbáltam elnyomni ezt az érzést. “Táncolj úgy, mintha nem látná senki…” Na, ő pontosan ezt tette. Közelebb menni és állni nem volt kedvem, inkább ültem kényelmesen a kanapén, és imádkoztam, hogy a kövér nő maradjon már nyugton végre. Vártam, hogy vége legyen egy dalnak, mert meg akartam hívni Gudit sörre, de úgy éreztem, nem tudom túlkiabálni a zenét. Inkább akkor rendeltem volna, amikor csönd van, de megelőzött, és vett magának. Pepével kóláztunk, aztán jött az utolsó dal. Fogalmam sincs az együttes nevéről, csak az maradt meg, hogy tilinkózott a végén az egyik srác. És ott volt egy kiemelkedő rész, erős dobolás, a tilinkó és a hegedű, és összehoztak egy olyan dallamot, amelyben benne volt az a lényeg, amit minden zenében keresek, az a hidegrázós, nagybetűs ÉLET. A Citizen nem okozott ilyen élményt nekem, de mindent összevetve jól éreztem magam, és örülök, hogy igent mondtam erre a spontán programra.

 

 

 

Reklámok
Általános
Lépések

Zuhanórepülés

Négy éves lehettem, a réten sétáltam apámmal. Szerettünk nagy esőzések után kimenni, amikor sehol egy lélek, csak mi ketten. Néha még vihar közben is sétáltunk, olyankor gumicsizmában ugráltam a pocsolyákban, és szerettem nézni, ahogy a keményen zuhogó esőcseppek földet érnek. Aznap különösen nagy eső lehetett, mert a máskor sekély, apró tavacska szinte kifolyt a medréből. Az volt az a tó, amelyet egyszer gyászolva körbeültek a falubéli srácok, amikor mindenki Csubiját, a zsemleszínű kutyát lelőtte a rendőr. Megharapott valakit. Ott volt az a szomorú emlékű kis tavacska, az én méreteimhez képest veszélyes mélységgel, apu valahol messzebb sétált, bízott bennem, mert sosem szaladgáltam értelmetlenül semerre, és a rét igazán biztonságos helynek tűnt. Valahogy beleestem a tóba. Apám nagyon sokszor elmesélte ezt, én nem is emlékszem pontosan, hogyan történt. „Fejjel indultál, és lábbal érkeztél, aztán jöttél ki nevetve, alig lett vizes a cipőd” – mondta mindig. Aztán rám adta a zakóját, pedig csak a lábam volt vizes. A földig leért, anyám jót nevetett, amikor hazaértünk.

Amikor egy hónappal ezelőtt megérkezett fizetésem, azt hittem, csak a délutános pótlékom hiányzik, ezért olyan gyalázatosan kicsi az összeg. Amikor másnap átvettem a fizetési papírt, döbbenten láttam a letiltást. Ez egyébként szabálytalan, a munkahelynek ezt jeleznie kellett volna előre, csak azóta sem volt kedvem átmenni a bérelbe szólni, mert az úgy sem változtat semmin.

Telefonáltam először is annak a banknak, ahol a bankszámlaszámom van. Annyit tudtam meg, hogy egy végrehajtó kérte a letiltást egy hatmilliós követelés miatt. Azt hittem, agyvérzést kapok! Sokadik próbálkozásra a végrehajtó irodában fölvette valaki a telefont, annyit mondott a nő, hogy az exem (elvált vagyok) hitelkártyájához volt egy társkártya, annál szerepel a nevem. De hogy lenne az hat millió forint?! Kizárt. Azt is mondta, hogy végrehajtásra be van jegyezve a rám eső tulajdoni hányad a lakásból, és hogy már az értékbecslés is megtörtént. Mi van???

Úgy döntöttem, bemegyek személyesen a végrehajtóhoz. A számomra legrosszabb napon, szerdán van csak fogadónap. Erős hányingerrel céloztam meg a Balzac utcát, idegesített a napsütés, nehezen is találtam oda. De legalább láttam út közben egy gyönyörű Mini Coopert, amelyet retro képekkel díszítettek. Egy régi pesti házban található az iroda, mindig szerettem volna ilyenben élni. Mennyi mindent láttak ezek az épületek! Ahogy baktattam fölfelé a lépcsőkön, arra gondoltam, milyen jó keret lenne egy novellának az, hogy a ház legidősebb lakója elmeséli az új lakónak a ház addigi történetét, emberi sorsokat, tragédiákat…Nem voltak sokan. Hideg, álarc mögé bújt nőszemély a végrehajtó, harapófogóval kellett kihúzni belőle az információkat. Ez akár azért is lehetett, mert azt gondolhatta, valójában tudom, miről van szó. Tudta a fene! Kiderült, hogy van egyrészt egy hatszázezres hitelkártya tartozás, másrészt én balga kezességet vállaltam hét éve, és mostanra hízott akkorára N-ék elmaradása, hogy az OTP Faktoring már a végrehajtónak adta az ügyet. Az OTP Faktoring úgy tudom, eleve olyanokkal foglalkozik, akik elmaradtak a lakásrészlettel vagy be is bukták azt, nem akarok hülyeséget írni, de valami ilyesmi. N-ék vettek 2011-ben egy nagy házat Pest közelében, de már az elején megcsúsztak a részlettel, aztán addig halmozták az elmaradást, hogy elvették a házat, de akkor még nem ilyen jó áron mentek az ingatlanok, mint manapság, így az árverezés után még maradt is adósságuk, valami két és fél millió körüli összeg. Évente kaptam egy elszámoló levelet, hogy mennyi van még hátra, de én is marha voltam, mert sosem tettem el ezeket, csak rémlett, hogy mintha mindig több lenne…erről mindig írtam SMS-t N-nek, aki visszaírt, hogy semmi gond, fizetik a részleteket, ne aggódjak.

Hát ezeket sikerült megtudnom azon az izzasztó tavaszi napon. Ahogy kiléptem a kapun, hívtam N-t, hogy basszus, mi ez a hatmilliós tartozás?! Mondta, hogy semmi, mert nagy részét elengedték valami új lehetőség miatt. Így hát eldöntöttem, hogy következő hét elején irány a Cetelem és az OTP személyesen, papírt kérek, hogy nincs is ez a sok szar, aztán odadobom a végrehajtó orra elé.

Következő hétfő reggel szakadó esőben útnak indultam. Az útvonaltervező azt írta, hogy a Faktoringhoz a Bajcsy-Zsilinszky útnál kell leszállni. Nagyon nem ott kellett volna, a guta ütögetett, siettem, melegem volt, de ha levettem a pulcsit, akkor fáztam, sehogy sem volt jó. Elmentem a Szent István Bazilika előtt, és sajnáltam, hogy ilyen szar idegállapotban ilyen dolgokkal foglalkozva kell erre járnom, nem sétálhatok ott úgy, ahogyan szeretnék, szabadon és nyugodtan. Valahol egy rendezvény mellett is elsiettem, élő zene szólt, de nem volt hangulatom megállni. Nagy nehezen visszajutottam az Arany János utca irányába. Nos, ott kell leszállni, ha valakit az a szerencsétlenség ér, hogy a faktoringosokhoz kerül adósság miatt. Az Arany János utcai metrómegállótól jobbra két perc a Vadász utca. Kis várakozás után sorra kerültem, egy fiatal férfi volt az ügyintéző. Megtudtam, hogy N-ék részletfizetési lehetősége még csak elbírálás alatt van, és kaptam egy papírt telefonszámmal, hogy kit hívjak majd hét közepén ez ügyben. Szóval nem is volt még biztos, hogy megkapják a lehetőséget, tehát lehet, hogy ugrik a lakásunk, és nyomoroghatok albérletben úgy, hogy még a fennmaradó részleteket is nyögöm? Na neeeeee…

Lelombozódva vettem célba a Cetelemet, ahol az irataimat sem volt időm elővenni, már hívott az ügyintéző, szintén egy kedves fiatalember, aki annyira hasonlított a Faktoringosra, hogy hirtelen azt gondoltam, ezek vagy ikrek vagy klónozták őket. 😀 Viszont érdemi ügyintézés nem történt, semmi papírt nem kaptam, viszont egy sarokban van ott egy telefon, amit föl kellett vennem. Azzal a nővel beszélhettem, aki a végrehajtóhoz irányította a tartozás ügyét. Fogalmam nincs, miért nem jött ki személyesen. Kiderült, hogy azért nem tudtam a hitelkártyáról semmit, mert az exem régi lakcímére küldték ki, és oda is mentek a felszólítások a kedves édes anyjához, aki cseszett szólni róla. A nő kérte, hogy fotózzam csak be a válási papírjaimat, ez fontos, aztán küldjem el. Többször is hangsúlyoztam, hogy papírt akarok arról, hol vettek le róla pénzt, mert tudom, hogy ki költhette el róla. (Az exem nővére ellen már két hitelkártya ellopása miatt folyik per…ez lesz a harmadik.) Hát ennyi. Telefonálni otthonról is tudtam volna!

Mérgemben bementem a Nyugatinál található McDonald’s-ba. Meglepett, hogy milyen szép hely, ott nagyon kellemesen éreztem magam. De azért erősen nyomasztott a bizonytalanság. És ez így is maradt napokig. A Faktoringos ügyintéző számát hiába hívtam, nem működik a rendszer, az az idegtépően lassú, ám kellemes férfihang csak ismételgeti ugyanazt. Amikor már ötvenedszer hallottam azt, hogy „nyomógombos készüléke segítségével…”, az agyfasz kerülgetett. Egyre jobban belelovaltam magam a szörnyű gondolatba, hogy hamarosan jön a végrehajtó, TEK-esek ránk rúgják az ajtót, és kibasznak az utcára! Ettől rossz kedvem volt, a monoton munka pedig csak táplálja az effél burjánzó gondolatokat. Az sem tesz jót, hogy a Facebookon rendszeresen szembe jönnek velem ilyen hírek egy ismerősöm révén.

Múlt pénteken fogorvosnál jártam. Szegény, mit szenvedett a leghátsó fogammal, maximalistaként ideges, ha úgy látja, hogy valamit nem biztos, hogy tökéletesen meg tud oldani. De meg tudta! Nekem csak az volt kellemetlen, hogy nehéz volt nyitva tartani a számat, de amúgy igyekeztem a rádióra figyelni, Red Hot Chili Peppers szólt, a Californication, amikor néhány percre meg is feledkeztem arról, hogy talán albérlet után kell kajtatnom nemsokára! Ahogy kiértem, megcsörrent a telefon, N. hívott, hogy nem érti ő sem, hogy lett hat millió a tartozásuk. Ha már hívott, megkérdeztem, esetleg tud-e valamit az engedélyezésről. Ja, hát engedélyezték, persze, minden oké, csak elfelejtettek szólni. Elfelejtették, basszus! Ettem a kefét napokig!

Lényegesen jobb hangulatban folytattam hazafelé az utamat, gyalog sétáltam végig, mert a busz túl sokára jött volna. Nem éreztem kirobbanó örömöt, inkább csak olyasmit, hogy ez másképp nem is lehetett. Pedig azért elég valószínűtlen, hogy hatmilliós adósságból öt és felet elengednek, és a többit tízezrével lehet fizetni…és mégis ez történt. Vagy csak öregszem, tavaly sem ment ki belőlem a feszültség egykönnyen az olaszországi baromság után.

Még egyszer bementem a Faktoringhoz, előtte ittam egy isteni finom mentás smoothie-t a metrómegállónál. Papírt szerettem volna a kezembe, hogy bevigyem a végrehajtónak, mert még mindig azon kattogtam, hogy ki fognak vágni a lakásból, ha nem megy át az információ idejében a tartozás nemlétéről. Papírt nem kaptam, de egy rendkívül szimpatikus nővel, Cs-vel sikerült beszélnem, nála írták alá N-ék az új részletfizetési lehetőséget. Mint kiderült, N-ék előző részletfizetési megállapodását felmondták rég, mert önkényesen ötezer forintokat utalgattak a húsz helyett…én nem tudom, mit gondoltak…ezt inkább nem minősíteném. Ezzel a nővel kifejezetten lett volna kedvem beszélgetni, ritka ember, aki ezt kihozza belőlem. Papírt már megint nem kaptam, viszont biztosított afelől, hogy értesíti a végrehajtót, és hat havi beérkezett részlet után a letiltást is leállíttatja. Hat hónap…és ha addig egyszer nem fizetik be? Akkor visszaáll a hat millás adósság. Ezen is zsibbadtam egy napig, aztán írtam egy e-mailt a hölgynek, hogy mi lenne, ha átvenném ezt az egészet, hogy ne kelljen félnem attól, hogy ezt is elrontják? Épp a Vásárcsarnoknál a pékség melletti árnyékban ettem egy süteményt, amikor megszólalt a telefonom. Cs. volt, és elmondta, hogy igazából nekik tökmindegy, ki utalja a pénzt, ehhez nem kell külön szerződést kötni velem. És még azt is megtudtam, hogy a hat havi részlet az nem azt jelenti, hogy hat hónapig kell tartania a letiltásnak, hanem azt, hogy ha beérkezik hatszor tíz ezer forint, akkor vége a letiltásnak. Tízet már befizettek. Ahogy tavaly is Pepe esetében, most is a hitelkártyámat hívtam segítségül, és elutaltam ötvenezer forintot. Így a jövő hónaptól nem lesz letiltás.

A Cetelemtől hívtak valamelyik reggel, kiderült, hogy nem vagyok felelős a kártyáért, és erről hamarosan küldik a papírt is, mert ehhez ragaszkodtam.

Ráadásul a minősítő munkámat is visszakaptam és visszahelyeztek a megszokott műszakomba, bár csak részben örülök, mert ez egy nagyon kedves és szimpatikus kolléganő áthelyezése miatt alakult így.

Álmomban egyedül sétáltam félhomályban egy parkon át, ahol egy különös hinta állt, mint azok a régi hinták a játszótereken, a kis lánccal az elején. Mindig jött egy újabb hinta, spirálisan egyre följebb kerültek, az egyikbe beleültem, és jól becsatoltam a láncot, és nem tudtam, hová fog vinni, csak azt éreztem, hogy lassan és billegve, de megintul fölfelé.

Jövök ki, épp csak a lábam lett vizes.
A zakóba pedig ideje belenőni.

Print

Általános
Lépések

A zene és én

Nagyon szeretek zenét hallgatni, az egyik legélvezetesebb dolognak tartom az életben. Arra az utóbbi hónapokban eszméltem rá, hogy milyen ijesztő erővel tudja befolyásolni a hangulatomat az, hogy milyen zene szól. Pontosan ezért találtam ki azt, hogy veszek még egy fülhallgatót magamnak, és magammal fogom hordani, így fogok védekezni a boltokban rám kényszerített dalok ellen. A mai zenét mentálisan lehúzónak érzem.  Fémes, elnyújtott hangon szenvelegnek, olyan érzést keltve bennem, mintha az agyamat tépnék ki. Valami élettől búcsúzó világvége-hangulatot árasztanak. De vannak kivételek, még ha nem is sok. Pl. ez a dal a maga nemében szerintem tökéletes:

Az alábbi dalt is nagyon szeretem, egy szép halálra asszociálok róla. Nem számít, hogy valójában “mire gondolt a költő”, nekem ez jut eszembe. Bár, ha belegondolok, hogy a franciák mit neveznek “petit mort”-nak, akkor talán nem is járok olyan messze az igazságtól. 🙂

A Sparban közvetlenül a felújítás után ez a dal szólt:

Eleve nagyon tetszett a bolt új megjelenése, épp fizetés után voltam, és még a vidám zene is! Szuper lelkiállapotba kerültem egyből, nagyon jó emlék.
Aztán sajnos leszoktak arról, hogy jó zenéket adjanak, pedig eleinte még gyakori volt. Az is megesett, hogy Beatlest hallottam, olyan békés lett minden, mint egy fekete-fehér kép abból a korból, amikor még nem állt ilyen feltűnően nyerésre a majom az emberben. Borzongtam a gyönyörűségtől, és persze a vásárlás is jobban esett. Lehet, hogy többet is költöttem…na, újabban vigyáznak a pénztárcámra. Sokszor szinte menekülök, kapkodok, mert annyira viszi lefelé a hangulatomat legtöbb zene, hogy szinte már eret vágnék magamon legszívesebben. Az alábbi daltól pl. kellemetlenül érzem magam, pedig biztos jól énekel. Több mai példát nem teszek föl, mert szinte mindet kb. ugyanilyennek hallom.
Egyszerűen hiányolom azt a beindulást, azt a körforgást, azt az életet, az a “valamit”, amit én a zenében élvezetesnek érzek:

Számomra tökéletes háttérzene a jazz és a swing, munka közben vagy ezeket hallgatom, vagy Retro rádiót. Parov Stelar nagy kedvencem, ami a swinget illeti. Egyébként a jazzt és a swinget valahogy szokni kell, vagy rá kell állni agyilag, azt hiszem. Emlékeim szerint huszonévesen az ilyesfajta zenéket csak zajnak hallottam.

Klasszikusok közül Beethoven a kedvencem, főleg ez a szimfónia fogott meg, bár ébresztő hangnak nem volt jó ötlet beállítani…:D (Beethoven eredetileg Napóleonnak írta, de amikor elszaladt vele a ló és császárrá koronázta magát, a zeneszerző meg is akarta semmisíteni még a kottát is. Szerencsére nem sikerült.)

Tulajdonképpen zeneileg majdnem mindenevő vagyok, kivételt képez a mulatós, az operett és a tam-tam. Nem is tudom, utóbbi micsoda, arra gondolok, amikor egyszerűen semmi nincs, csak mintha légkalapáccsal ütnék a fejemet. Csak az ütem dallam nélkül. Szörnyűnek tartom. Ez is jelképezi a mai rossz irányt! És még az az ütem is túl gyors. Négyszer voltam életemben diszkóban, és egyik helyen sem volt jó zene, csak a szörnyű tamtamolás, ugyanarra a kaptafára volt húzva az összes zene, és ezzel az a baj, hogy rossz a kaptafa. Borzasztóan idegesít, amikor egy régi jó dalt tönkretesznek ilyen hülyeséggel. Nemrég előfordult, hogy mentem takarítani, és otthon volt az egyik srác. Lélektelen tamtamot hallgatott. Mit mondjak, motiváló volt, hogy minél gyorsabban végezzek…:D Régen a gyárban az egyik hobbi DJ fiú délutános műszakban bömböltetett ilyesmit. Heves szívdobogást kaptam, éreztem, hogy megy föl a vérnyomásom, aztán odamentem hozzá, és közöltem, hogy most vagy lehalkítja, vagy felhívom a művezetőt, de az is lehet, hogy felrúgom a magnót a plafonig. Lehalkította. Egy másik DJ is dolgozott nálunk sokkal később. Egyszer nekiültem, és becsülettel megpróbáltam hallgatni az egyik zenéjét, próbáltam nem gondolni semmit, hagytam, hogy szabadon elkezdjenek képek peregni lelki szemeim előtt. Egy bérgyilkost láttam magam előtt, aki épp a fegyverét készíti elő az akcióhoz. Ha meg már gyilkos kedv, akkor inkább meghallgatom Slash Snakepittől a Serial killert. Felvidít. 🙂 Ez szerintem kiváló a maga műfajában, hatalmas ívű dal:

Ma volt egy különös zenei élményem. Kivételesen tévét néztem, és valahogy a Muzsika tévére keveredtem. Gyorsan el is akartam kapcsolni, mert utálom a gagyit, de egy nagyon szimpatikusnak tűnő fiú énekelt egész jól. Aztán fárasztó poénok következtek Ihos Józseftől, de a déli kávém mellé jólesett. Utána megint egy dal következett. Egy nő állt háttal a színpadon, és már a beállásából azt éreztem, hogy ez tetszeni fog. A romantikus daloktól általában falra mászok, de ez most valamiért bejött nekem. Nagyon kellemes volt ezt meghallgatni.

Örök kedvencem a Wonderful life Blacktől. Érdekesen állok ehhez a dalhoz: csak akkor hallgatom meg, ha az élet hozza. Sosem szoktam direkt rákeresni. De az valami csodás, borzongató élmény mindig, ha valahonnan halkan kiszűrődik, mint gyerekkoromban, amikor úgy éreztem, hogy minden úgy jó, ahogyan van. Múlt héten egy lepukkant kocsmából hallatszott ki a Vásárcsarnoknál. Behunytam a szemem, és számomra sehol nem volt már a mocskos utca a borzalmas állapotú emberekkel, csak a dal maradt és én és az élet.

 

Általános
Lépések

Sablon nélkül

Kedvem támadt játszadozni a bloghoz választható sablonokkal, de nem találtam az előzőnél jobbat. Csakhogy amikor vissza akartam állítani, nem találtam. Oda-vissza nézegettem a választékot, és nincs ott! Igaz, hogy nagyon álmos vagyok, de szerintem látnám. Elég feltűnő, mivel zöld. Az egyetlen, amelynél oldalt eleve fel vannak tüntetve a hónapok és a kategóriák. (Ha ezt külön is be lehet állítani, akkor azt nem tudom, hogyan kell.) Így jártam! Ha ez lenne a legnagyobb bajom, nagyon boldog lennék. 🙂
Valamelyik barom miatt levontak a fizetésemből negyvenezer forintot! A guta ütögetett tegnap egész nap. A banknál csak egy végrehajtó nevét tudták mondani, azt nem, hogy mivel kapcsolatos maga a levonás. A lakáshitelünkkel kapcsolatban nincs elmaradás, ezt ellenőriztem elsőnek. A követelt összeg erősen hasonlatos a hátralévő lakáshitelünk feléhez, ezért arra gondoltam, talán Pityu megcsúszott a részletekkel, de gyorsan befizette, viszont a letiltás már előbb megtörtént.
A másik eshetőség, hogy az unokatestvéremék, N. és felesége nem fizették mégsem a részleteket. Én marha állat, sok éve elmentem kezesnek nekik, ők pedig pár hónap után bebukták a házat. N. szerint fizetik a részleteket, de ha az asszony intézi, akkor talán N. csak azt hiszi, hogy minden rendben. Szerdán derül ki, akkor van a végrehajtó fogadó napja.
N. felesége egy lelki nyomorék, akinek így visszagondolva igénye volt arra, hogy lenézzen. Ahogy elvették a házukat, többet szóba sem állt velünk, gondolom, kínos lett számára, hogy nincs is honnan lenéznie még anyagilag sem. A többiről ne is beszéljünk.
Mindez egy okkal több, hogy el akarjak tűnni innen.
Másképp lenne érdemes csinálnom a dolgaimat, mint eddig. Ahogy Einstein mondta: aki mindig ugyanazt csinálja, és más eredményt vár, az őrült. Az eddigi sablon nem vált be, ami az életet illeti. Talán sablon sem kellene.

Általános
Lépések

Instant karma

Már csak tíz perc volt hátra zárásig. A mogorva arcú öregasszony karika lábain jobbra-balra döcögött a Sparban, egyik kezével a banyatankot húzta maga után, a másikkal a szinte üres bevásárlókocsit tolta. Sajnáltam, de ellenszenvesnek is éreztem. Emlékeztetett arra a nőre, akit reggeles műszakban minden nap látok a 231-es buszon, és negatív a kisugárzása, ami talán megint csak valakire emlékeztet…:D
A Spar egyik hibája a rossz zene mellett, hogy gyakran kevés a pénztáros, és hosszúak a sorok. Az valami Murphy törvény lehet, hogy mindig az siet a legjobban, aki már nem jár dolgozni…Az öregasszony nyersen odakiáltott egy pakolászó alkalmazottnak, hogy üljön már be a pénztárba. A fiú mondta neki, hogy ő nem pénztáros. Az öreglány egyre alpáribban szitkozódott. Valakibe belekötött, hogy feltartja a sort. Aztán végre eljött az ő pillanata, sorra került. Közben a pénztárosnőnek is morgott valamit, aki idegesen visszaszólt neki. Egyszer csak eszébe jutott, hogy valamit elfelejtett. Sampont venni. Addigra már mindent kifizetett. “Visszaszaladok érte”- mondta. A pénztárosnő egy pillanatra az ég felé emelte a tekintetét. Megkérdeztem, milyen sampont akar, elszaladok érte én. “Mit tudom én, majd megnéztem” – morogta, és elbaktatott az illatszerek irányába.
Amikor kiérek, a bolt és a háztömb közötti egyik fánál mindig elfogyasztom az aznapi jutalomfalatomat. Ez akkor egy Balaton szelet volt. Állok ott olyankor, és egyszerűen csak lazítok. Az öreglányt láttam, ahogyan megint éppen sorra került, aztán esett ki minden a kezéből, alma gurult a földön…
Egyre jobban sajnáltam.

Általános
Lépések

Véleményváltozás

Meglepett, hogy csak tavaly volt az, amikor egy ismerősömet a legsúlyosabb nárcisztikusnak neveztem. Én azt hittem, az legalább három évvel ezelőtti bejegyzés lehetett. Fogalmam nincs már, mi vezetett oda, hogy ő engem személyiség nélküli proletárnak nevezett, erre persze reagáltam egy poszttal itt is. Aztán valahogy csak nem szakadtam le az általa vezetett oldalról, részben sok írása valóban tetszett, másrészt olyan érzést keltett bennem a képe már első látásra is, mintha ismerném. Nos, egy ideje chatelni is szoktunk, és megváltozott róla a véleményem. Ez egy idézet tőle, az utolsó mondat az egyik legszebb, amit valaha olvastam:

“Eszembe jutott, milyen csodálatos és gazdag az az élet, amit élhetek. Milyen csodálatos, hogy elegáns ruhákban heveredhetek le ott az árnyas fák alatt, nem messze a medencétől és a melegházaktól. Milyen csodálatos, hogy eközben a mosógépem helyettem dolgozik, s ha akarom a mobilkészülékem és az okosfejhallgatóm révén a legnagyobb zeneszerzők műveit hallgathatom, vagy az interneten át más földrészek rádióihoz kapcsolódhatok. Milyen csodálatos, hogy intelligenciám révén betekintést kaptam az emberi lét számos titkába, s hogy mint most is, akár ismeretlen területeken is olyan gyorsan kiismerhetem magam, amire csak kevesen képesek a világon. Magam elé képzeltem milyen élete lehet ezzel szemben annak, akinek a környezetében még víz sincs, hanem a sivatag veszi körül, a romok, és az erőszak. Hálás vagyok a sorsomat irányító hatalmaknak, amiért megadták nekem mindezt, s remélem, hogy mind az egyéni nemesedésemmel, mind a másoknak nyújtott személyes segítséggel, mind pedig a bölcsességem kiformálásával és elérhetővé tételével kihasználhatom életlehetőségeimet azok viszonzására.” (Teodor Ritter)

Arra kellett rájönnöm, hogy ha valaki csodálatra méltónak tartja saját magát, az azt is jelentheti, hogy igaza van.
Mint ahogy annak is, aki nem azonosítja magát a munkájával, nem tartja magát  személyiség nélküli droidnak, csak mert a munkája nem igényel agytevékenységet. 🙂

Nagyon érdekes az, amikor valaki teljesen elüt a környezetétől és fejleszti magát, kizárólag önmagából merítve az erőt. A szüleim is említettek olyan érzéseket, hogy néha a saját szüleiket is idegeneknek érezték, mert túl finomak voltak a környezetükhöz képest. Gomba is mondott olyasmit, hogy mennyire nem illett az otromba családjába soha. (Valóban.)  Vannak olyan lelkek, akiket még módszeres rombolással sem tudnak a szüleik/tanáraik és egyebek a saját szintjükre lerántani. És az ilyen embereket csodálom!

Általános
Lépések

Séta a belvárosban

Kitaláltam vasárnap délután, hogy céltalanul fogok utazgatni a városban. Csak mert ilyen még nem volt. Nem is lesz…
Először a Deák térnél gondoltam úgy, hogy sétálgatok valamerre, amerre még sosem mentem. A 47-es villamosra felszálltam. Egy külföldi ember a szinte üres villamoson a szemben lévő ülésre tette a táskáját. Egy cigány család fölszállt, a kancigány rámordult, hogy “az nem a táskának van, köcsög”, mert ugye nem bírnak még két lépést menni odáig, ahol több üres ülés van. Na, át is szálltam egy másik villamosra, ott egy fekete srác tőlem kérdezte, hányadik megálló lesz a Kálvin tér. Sikerült segítenem. A Szent Gellért térnél szálltam le, ahogy épp Cseh Tamás szobrát fotóztam, amikor ocsmány beszéd ütötte meg a fülemet. Meglepően szép fiatal lány és fiú veszekedett, egy harmadik személyt szidtak, akivel az egyikük előtte beszélt telefonon. A Műegyetemet fotózva majdnem elbotlottam egy cigány családban, akik a földön ültek. Gyorsan arrébb mentem, aztán arra gondoltam, talán oda kellett volna jelentkeznem, mert az igazira sosem vettek föl! 😀
Aztán valahogy elkeveredtem a Fehérvári útra, ahol megláttam egy fagyizót. Egy nagyon kicsi helyiséget kell elképzelni, ahová bezsúfolódott egy anya a három gyerekével, apuka fizetni készült, de hiába volt már náluk a fagyi, nem érezték úgy, hogy esetleg kimehetnének, hogy más is beférjen. Amikor már nagyon morcosan néztem rájuk, a nő odasziszegte a gyerekeknek, hogy “menjünk ki”. Hát igen, felháborító, hogy nem óhajtottam megvárni, amíg elnyalogatják ott állva a kibaszott fagyijukat. Tovább sétálva még egy veszekedő párra lettem figyelmes egy zöldséges előtt. Elsétáltam valami kórház előtt is, egy nő jött ki éppen, és ordítozott fel az ablakok irányába, hogy “ti egy angyalt éheztettetek, majd megver titeket a Jóisten”. Huhh…A Csonka János téren megláttam, hogy az egyik zöldséges nyitva van, és ötszázért van paradicsom. Jobban megnézve nem csak zöldséges volt, hanem keleti áruk boltja is, és egy muszlim fejkendős, szép arcú, fehér bőrű, fiatal nő szolgált ki. Nagyon kedves volt. Egy kávét is vettem, lassan elkortyolgattam, miközben sétáltam a villamosmegálló felé, ahol a zöld kuka tetején Allah neve szerepelt, és egy nyíl, miszerint ott a helye. Ez abban a pillanatban vegyes érzéseket keltett bennem.
Végül eljutottam a Margitszigetre is. Mindjárt az elején vettem egy főtt kukoricát.
– Jó napot kívánok, egy főtt kukoricát kérek! – mondtam mosolyogva.
Erre az ötven körüli, aszott nőszemély olyan arcot vágott, mintha sértőnek érezte volna, hogy valaki vásárolni akar.
– Köszönöm, viszontlátásra! – mondtam a végén. Semmi reakció.
– Mi van, nem tudsz köszönni?! – kérdeztem búcsúzóul, aztán elmentem onnan.
Sétálgattam ott egy ideig, túl sok ember volt, fura közlekedési eszközökön száguldoztak. Bementem egy WC-be, kétszáz forint. Egye fene. Kérdezte a nő, hogy üres a WC? Mondtam, igen. “Nem magát kérdeztem, de mindegy”.
Visszafelé megint elmentem a kukoricás mellett, de az aszott nő már nem volt ott.
Pozitívumként értékelem, hogy a szigeten senkit nem láttam dohányozni. Ez is valami. Amúgy ennyi büdös paraszttal rég találkoztam. Ez az ország tényleg beteg.

sétaséta2séta3séta4

Általános