Hosszú menet

Ez a hatalmas ívű, remekül felépített dal nagy kedvencemmé vált. Egyébként is szeretem, ha színészek énekelnek, mert van benne valami plusz.
Ezt a dalt nyilvánvalóan egy hosszú kapcsolat végéről írták, de univerzálisnak érzem, bármire vonatkoztathatja az ember, amit még nem sikerült lezárnia magában.
Szólhat akár egy börtönviselt emberről, akit tönkretettek lelkileg, vagy bármilyen függőségről.
Mindenkiről szól, akiben még  menetel a múlt, letaposva a jelent.

 

Reklámok

Életteli napok

Annyira szeretem ezt a jelenlegi egyensúlyt az életemben, hogy nem sok kedvem volt a halállal foglalkozni. A számomra idegesítően tavaszias időjárás sem ihletett meg. Ha legalább lett volna köd és hideg…
Itt feltöltődöm az egyedülléttel, így hétvégén sokkal jobban érzem magam otthon Gombával, Pityu sem idegesít.
Voltunk a Pólusban valamelyik nap, bemerészkedtünk egy Aranypókba. Valamiért abban a tévhitben éltem, hogy az valami sznob hely. Nem olcsó, az biztos, bár nekem sikerült venni 2 ezer forintért egy úgynevezett aláöltözetet, amit mondjuk én pizsamának néztem. Bár az alsó része tényleg olyan szűk, hogy jégeralsónak fogom hordani, ha lesz egyáltalán tél. Gomba egy szép zöld felsőt vett magának, jól megy a vörös hajához. A kiszolgálás nagyon kedves volt. Beugrottam egy ásványvízért a dm-be, ott is egy jóindulatúan mosolygó pénztárossal találtam szembe magam. A könyvesboltba is benéztünk, Gomba finn nyelvkönyvet keresgélt, addig én fellapoztam egy önfejlesztő könyvet. Sajnos sem az írót, sem a címet nem jegyeztem meg, pedig jónak tűnt. Két mondanivaló megragadt bennem: ha valami/valahol jó neked, ne hagyd ott. “Ne mozdulj a kompetenciakörödből” – ha jól emlékszem. Magyarul a suszter maradjon a kaptafánál? 😀 A másik, hogy az igazán nagy eredményeket elérő emberek élete alapvetően unalmas és sok apró, szorgalmas lépésből áll. Ez az egyik gyengém. A sok apró lépéshez kell a hosszú távú gondolkodás képessége. Hogy ne csak olyasmibe akarjak belekezdeni, amit még aznap be tudok fejezni…Erről jut eszembe, hogy megvan a számomra megfelelő nyelvtanulási módszer! A szókártyák. Annyiszor reklámozták többen is, de mindig azt hittem, hogy micsoda hülyeség, hát ott a szótár. De akinek gondjai vannak a hosszú távú gondolkodással, annak jó lehet. Ha magammal viszek egy témakörhöz tartozó kártyákat, akkor az a kis csomag kerek egésznek tűnik. Le tudom zárni a megtanulásukat belátható időn belül. Eleve ismerek is szavakat, amit már tudok, félreteszem. Először az angol szavakat próbálom magyarra fordítani, ez a könnyebb. És ha magyarról angolra is megy, akkor tényleg tudom! Akkor aztán odavágom a “tudom” pakliba. És ha mindet tudom, akkor kész egy adag. Befejezett. Ezek mintájára nyelvtankártyákat gyártottam magamnak délután, mert úgy az sem fog menni, ha látom, hogy az egész könyv mekkora.
Ma is sétáltunk egy kicsit Gombával, aztán leültünk a parkban, és hallgattuk a csöndet. Csak a falevelek zizegtek, és lassan besötétedett. Annyira kellemes az egész, szeretem a hétvégéket és a hétköznapokat is, csak azt hiszem, túlértékelem a helyzetet. Miért is ne lennék fordítva bekötve?! Sokan semmire nem értékelik azt, ami éppen van, nekem viszont folyton visszaugrik az agyam oda, ahonnan indultam, és ahhoz képest most jó. Az rendben is van, hogy élvezem a jelent, de így nem igazán vagyok képes többre vágyni. Ma rám köszönt a tulaj. Én a tetőtérben lakom a középső szobában, ő lent a szélső házrészben. Egy jó ember. Nem tudok elvágyódni. Még nem. Ha itt lesz az idő, érezni fogom. Nem véletlenül jött a képbe a megfelelő nyelvtanulás lehetősége, szükség lesz rá.

Azért egy kicsit mégis gondoltam a halálra, de nem pont a temetőben. Ott csak egy kellemes sétát tettünk Gombával tegnap.
Viszont amikor sétáltam hazafelé csütörtök délután, az egyik kerítésre kirakott faragott tökökről eszembe jutottak a zombik, a zombikról pedig úgy általában az emberek. A szeretet nélküli életet nem nevezem igazi életnek, éppen ezért arra a szomorú dologra jöttem rá, hogy az emberek nagy része nem él.
Aztán este fürdés közben lapozgattam egy NatGeo Magazint, és olvastam három elméletet a világvégével kapcsolatban. Az első a legszörnyűbb: az elmélet szerint egyszer minden elpusztul valamiféle sötét energiának “köszönhetően”. Nem lesznek bolygók, sem csillagok, semmi fény, csak a rettentő hideg és sötét, végtelen űr. Elkeserítő volt ebbe belegondolni, szinte azt éreztem, hogy Isten haláláról írnak! A cikk szerint 70% a sötét energia a világban. (Akárcsak kicsiben: ha valami sötét diktátorra lehet szavazni, kb. 70% annyira zombi, hogy behúzza rá az x-et. A pszichológiai kísérletekben az emberek kb. 70%-a vehető rá bármekkora aljasságra.) De a sötétség egyszerűen nem győzhet végleg, nem és nem!! Sem az univerzumban, sem itt! A második elmélet valami szakadásról szólt, erről semmit sem jegyeztem meg, mert máris ugrottam tovább a harmadikra, melynek a neve is szimpatikus: örök körtánc elmélet. Eszerint van mellettünk egy másik univerzum, amelybe nem nyúlhatunk át. Tágul a világegyetem, elpusztul évmilliárdok múlva a most ismert élet, de a két univerzum közeledni kezd egymáshoz, összecsapódnak, majd szétválnak. Az új “nagy bumm” után új ciklus veszi kezdetét.
“S a fénysugárban apró porszemek, örök körtáncot lejtenek.”
Bár ahogy a sötét anyag terjedését nézem a bolygón, az emberiségnek nem kell évmilliárdokat várni a pusztulásra…hacsak csoda nem történik záros határidőn belül. Hiszek a csodákban.

 

 

Banán

Négy kicsi gyerekkel szállt fel a buszra egy szemmel láthatóan proli nő. Arcáról lerítt a közönségesség és a durvaság, mely hamarosan szavaiban is megmutatkozott. Pattogós vezényszavakkal ültette le a gyerekeket, mindig bántja a fülemet, ha ember így szól emberhez. És szinte mindenki így beszél a gyermekeivel, így hát érthető, hogy válsághelyzetben miért hiszi mindenki rendnek a fasizmust, és miért a saját ellenségükre szavaznak tömegesen. A szülők kezében hihetetlen felelősség van, de erről fogalmuk sincs. Nem tudják, hogy ők alakítják a jövőt.
A nő a jelen alakításával is épp elég gondban volt, a gyerekek idegesítették.
Az egyik kislány, tündéri göndör hajú, nagy barna gombszemű, kérdezett tőle valamit, erre a nő annyit válaszolt harsányan, idegesen:
– Mert csak! Mert banán!
Utána folyamatosan szidta és végül fenyegetni kezdte mind a négyet, mondván, hogy “Elbasztátok az egész napomat, pofán lesztek csapkodva”. Na erre úgy összevontam a szemöldökömet, mint Rúzsa Sándor.
Oldalt állt hozzám képest, észrevette, ahogy hirtelen ránéztem, és meredten, mélységes utálattal bámulni kezdtem. Egy ideges rángást észrevettem a szája szegletében, mielőtt egészen elfordult volna. Pár mondat erejéig egészen úgy beszélt a gyerekekhez, mint egy igazi szülő, persze, érződött, hogy lélek nincs mögötte, de a szavak már-már kedvessé váltak. Aztán csak megharagudott saját magára, amiért megijedt a nézésemtől. (És ha még a járásomat is látta volna! :D) Mondogatta hangosan bele a levegőbe, hogy “A kurva életbe, ez de csúnyán nézett rám! Fú, baszki!” Kérdezte a gombszemű, hogy ki nézett csúnyán, de erre megint a csodálatosan adekvát választ kapta:
– Banán!
Életemben nem untam még így a banánt.

banán

 

Lidércnyomás

A telihold és a melegfront mellett a tegnap esti szellem-téma egy csoportban megtette a hatását. Életemben először valódi rémálmom volt!!

Az álomban hanyatt feküdtem az ágyamban, kezek a paplan fölött, (ahogy Fábry Sándor mondaná), és egyszer csak rettenetesen fázni kezdtek a karjaim. De annyira, mintha jéghideg levegőt fújnának rá nagy erővel. Az erős borzongás után azt éreztem, hogy  lenyűgöző erejű delejesség, valami mágnesesség présel bele a matracba, tetőtől-talpig mindenütt jelen volt, bár nem mindenütt egyforma erővel,  főleg a karjaim táján éreztem nagyon erősen. Aztán felültem (még az álomban), és kérdezgettem a sötét szobában, hogy “Ki vagy? Mi volt ez?” Majd gyertyát akartam gyújtani, de valami játék belseje gyulladt ki, hirtelen óvodát láttam, ahol egy gyerek szaladt végig égő ruhában, majd megint a házban voltam, de a konyha egész másképp nézett ki, és szakácsnő főzött benne, én pedig valami gazdag úrfi voltam, a nő kérdezte “Mi a baj, fiatalúr?”, mondtam, hogy semmi. Aztán visszarohantam a szobába, és a selyemtakarón kirajzolódott, ahogy valaki lépdel rajta, de nem láttam senkit. Borzongtam és úgy éreztem, megőrültem, az alacsonyan lévő hatalmas ablak magától kivágódott, kint sötét volt és hideg levegő tódult be a szobába, a hosszú, fehér függöny lebegett a szélben.
És akkor rájöttem, hogy az én szobámban két pici tetőtéri ablak van. És felébredtem. (Az fel sem tűnt, hogy nincs szakácsnőm, meg hogy enyhén szólva sem vagyok gazdag úrfi…:D)
Felültem az ágyon, és még mindig borzongtam, főleg a karjaim. Futkosott rajtam a hideg. Bámultam magam elé a sötétben egy darabig, hogy most mi a fene volt ez, ugye nincs tényleg szellem a szobában? Bezzeg előző este azon nyavalyogtam, hogy szinte mindenki érzett vagy látott szellemet a csoportban, csak én nem…most már értettem azokat, akik azt írták, nem olyan frankó dolog az. És ha még látnék is egyet, húúú!
Úgy éreztem, valóban gyertyát kell gyújtanom. Egy mély üvegtartóban van a citromos gyertyám, még nyáron vettem, állítólag jó a szúnyogok ellen. Hátha szellemek ellen is. 😀 Nézegettem egy darabig a gyertyafény árnyékát a falon, aztán úgy éreztem, hogy valami nem oké. Idegesítően imbolygott a gyertyaláng minden irányba, mintha össze-vissza fújna a szél. Vártam egy darabig mozdulatlanul, gondoltam, majd abbamarad a mozgás, talán én kavartam fel a levegőt, amikor lefeküdtem és meglebbent a takaró. Még hosszú percek múlva is ugyanúgy táncolt a láng. Megnéztem, bezártam-e rendesen az ablakokat. Be. Semmi légmozgás nem volt. Ha már felálltam az ágyból, megnéztem, miért fázhattam, talán nem megy a fűtés? Forró volt mindkét radiátor. Én amúgy utálom a meleget, 22 fok nekem bőven elég egy szobába. 26 fokot mutatott a hőmérőm. Na jó, szóval influenzás leszek? De hát semmi bajom! Azóta sem!
Így hát elég érdekesnek érzem a dolgot.

 

Tavaszi hétvége

Ez az időjárás számomra borzalmas. De legalább a nap nem sütött, az is valami. Iszonyú émelyítő melegfront van, annyira utálom, hogy nincs igazi ősz! Kimentünk boltba, és ledöbbentünk, hogy mennyire meleg van. De úgy éreztük, sétálni mégis jó lenne. Tegnap Gomba náthája miatt rövidre sikerült, de szerintem a vitamin segített neki, mert ma sokkal jobban volt. (Immusan C 800 a Rossmannból.)
Séta közben szembe jött egy férfi három kutyával, két nagy fenevad külsejűvel és egy apró fehérrel, egy pillanatra rám nézett, hihetetlen ellenszenvesnek tűnt az arca, és amikor elment mellettem, megborzongtam. Én ilyen erős negatív kisugárzást még életemben nem éreztem, összerázkódtam, aztán tetőtől-talpig futkosott rajtam a hideg, de nem jó értelemben. Pozitív kisugárzást is érzékeltem egyébként nemrég, pénteken reggel a buszon. Ott bóbiskoltam kornyadtan, amikor egyszer csak egy finom hang megszólalt:
-Pardon, szabad ez a hely?
Én mindig belül ülök, ha egy mód van rá, a külső ülés esetén nem szokták megkérdezni, így meglepődve néztem fel, ki lehet az. Az a fura fazon volt, aki úgy néz ki, mintha a harmincas évekből jött volna. Mondtam, hogy persze, aztán leült, és pozitív energiákat éreztem, de nagyon erősen. Nemtől függetlenül legtöbb embert legszívesebben kilökném magam mellől, most viszont tudtam normálisan ülni, nem akartam kipréselni magam a busz oldalán. Különös volt.
Leültünk egy padra a parkban, és csak néztük, ahogy az ég halványszürkéből egyre sötétebbé válik, hallgattuk a falevelek zizegését, egy nő két kutyával jött, a kisebbnek labdát dobált, a végén a nagyobb kutya a szájában fogta a kicsi pórázát, úgy mentek el. Utána mondtam, hogy milyen jó lenne baglyot is látni, és megláttam egyet rászállni egy fára. Pár pillanatig néztük a fülesbaglyot, aztán elrepült. Visszafelé Gomba huhogást hallott, megint megleltük a baglyot, én láttam is. Szerintem az agyára ment, hogy már megint figyelik…:D Elröppentek ketten, mert addigra előkerült még egy bagoly. Én pedig gyorsan visszaröppentem ide.

Búcsúzó falevelek

Kellemes nap volt ma a gyárban. Sőt, tegnap is jó napom volt. A piacon kétszáz forint egy kiló kaliforniai paprika. Nem egy darab, egy kiló!! Szilvát, almát is vettem olcsón, és savanyúságot. Aztán egy szurira mentem a körzetihez, és az ablakon kinézve hallgattam, ahogyan az erős szélben zizegtek a falevelek. A doktornő egy tüneményes tyúkanyó, mindig attól félek, hogy nyugdíjba megy. Bár miért tenné, orvoshiány is van, ő pedig nyugisan elvan a rendelőben, ahogy elnézem. Ráadásul ez az új rendelő nagyon szép és tágas, világos, nem olyan, mint a régi. És jó helyen van, néha Gombával arra sétálunk. Boltíves ablakú, szép régi épületek állnak mellette, az egyikből gyógyszertár lett.

Ma még álmosabban ébredtem, mint tegnap, de hamar magamhoz tértem. Reggel épp a szókártyákat nézegettem a buszon, amikor fölszállt az a fura fazon a buszra. Másik üzemben dolgozik, de mindig udvariasan köszön mindenkinek. Magas, jóképű, elsőre csak azt vettem észre, hogy irigylem a külsejét, de aztán olyan érzésem lett tőle, hogy időutazót látok. Megesett például, hogy térdig érő fekete bőrkabát volt rajta övvel és valami fura sapka. Az egész pali olyan, mintha a harmincas évekből csöppent volna ide. Mondjuk Németországból…Na, a gyárban aztán végre gép mellett voltam, nem hittem volna, hogy egyszer ennek is örülni fogok. Csak fejeket raktam be, már amikor egyáltalán ment a gép. Közben rádiót hallgattam és néha ránéztem a telefonra, de már sokkal kevesebbszer, mint eddig, mivel felfüggesztettem a rendes Facebook-fiókomat. A “művészneves” fiókom is csak két fontos csoport, és pár ember miatt maradt aktív. Na igen, Bagoly vagyok, 39 éves, internet- és kávéfüggő. A nagyvárosi szerzetes azt írja a könyvben, hogy a kávéról hasznos leszokni, hát nem ma kezdtem el…

Műszak vége előtt szólt az egyik kolléga, hogy Feri az irodában van. Feri a legjobb kolléga, maximalista, nehéz ember, de nem nekem, hanem a trehányaknak és a lustáknak. A gépekkel kapcsolatban zseni, becsületes, néha az emberek agyára ment, én nagyon szerettem vele dolgozni. Hetek óta táppénzen van, műteni fogják a gerincét. Aggódunk érte. A művezető irodájában öten körbeálltuk, csak a fiúk, a csajok nem jöttek be. Aggodalmunkat röhögéssel lepleztük. Azért ez komoly műtét, nagyon komoly, hosszas gyógyulási idővel. Féltjük. A művezető is kedves volt vele, jó ember, ritka hülyének kell ahhoz lenni, hogy valaki ne tudjon vele megbeszélni valamit. Feri meghívott mindenkit egy kávéra, hosszan álltunk az automata előtt a kinti étkezőben, épp ott volt az új takarítónő. Elsőre valamiért nem láttam szimpatikusnak, pedig nagyon kedves, ötven körüli, vékony kis nő. Ha lett volna pénzem, megkérdeztem volna, kér-e valamit, de a gép most először olyat csinált, amilyet még nem láttam automatától: rosszul adott vissza. Hatvan forintomat nyelte el a nap folyamán, pont egy kávé árát! Szóval álltunk ott, valaki kérdezte, ki a soros, erre Feri Sorosozni kezdett, na jól van, hát senki sem lehet tökéletes. Lehurrogtuk kissé, hogy nem úgy van az, aztán valahogy odáig jutottunk, hogy a fűtött gyepnek az lehetne az értelme a stadionokban, ha odamehetnének a hajléktalanok aludni.
Érdekes, emelkedett hangulat volt, épp úgy, mint amikor Ferivel utoljára dolgoztam. Általában nagyon jól tudtunk egymás mellett hallgatni, de akkor sokat beszélt, és én tényleg figyeltem rá, kérdezgettem, valahogy éreztem, hogy nem fogunk már együtt dolgozni. Tudtam, hogy táppénzre készül, de azt akkor még nem, hogy én felmondok…csak egy megérzés volt, hogy valaminek vége. Mint ahogy ma is.
A fák levelei akkor a leggyönyörűbbek, amikor nemsokára lehullanak, ott van bennük a búcsú, valami megismételhetetlenség, és az, hogy utólag visszanézve mégiscsak szép volt a nyár, ezt üzenik a zizegő falevelek, akárcsak az ilyen utolsó alkalmak.
Szép volt ez a tizenhat év. Minden letisztult a végére. Vajon ilyen lesz az élet vége előtt is? Ennyire hálásan fogok az egészre gondolni? Olyan lesz, mint amikor helyére kerülnek a puzzle-darabkák? Úgy fogom érezni, hogy jó volt ez, köszi, sokat tanultam, de lassan már indulok haza?

 

Hosszú hétvége

Könnyen telnek a hétköznapok és szépen telnek a hétvégék is. A mostani különösen jól sikerült. Szombaton délután hazaugrottam, főztem egy nagy fazék paprikás krumplit, aztán lustálkodtam, amíg Pityu haza nem ért. Úgy volt, hogy elvisz minket az Auchanba  egy kolléganője kocsival, de a nő nem vette föl a telefont. Nosza, elkezdtük keresni, melyik házban lakhat, mert Pityu úgy tudta, hogy valamelyik a közelben. Nézegettük a kapucsengőket, közben erősen fújt az őszi szél, és valami hihetetlen jól éreztem magam. Úgy tűnt, jön a hidegfront, és az mindig visszaadja az életkedvemet. Mivel nem találtuk meg sehol a nevét, beugrottunk a Sparba, jól a nyakára léptem a tízezer forintomnak. Hazafelé észrevettem, milyen szép a naplemente, úgyhogy megörökítettem.
20181020_175223Vasárnap délelőtt átjött a nő, Melinda, alacsony, szolid, csinos testű, borzasztóan elhanyagolt hajú buszvezető nő. Annyira helyes lenne egy rendezett hajzattal! Valami sállal poénkodtak állandóan, amivel Pityu szerint Melinda a párját kötözi az ágyhoz, de mint kiderült, nincs is senkije. Picinyú nagyon tetszett neki, szerencsére jó cica volt, nem harapta meg. 🙂 Pityu nem engedte előre a liftnél, észre is vettem a rosszallást az arcán. A kocsiban hűvös volt, egy Lokál akadt a  kezembe a hátsó ülésen, de gyorsan eldobtam, mert szemetet nem olvasok. Nagyon hamar odaértünk, aztán az összes sort végigjártuk, Pityu fizetett egy olyan kártyával, amire pluszban töltenek pénzt a fizetésen felül. A csomagtartóba egyedül pakoltam be, egy fura fazon is hozzánk csapódott, hárman szövegeltek, egy meg dolgozott, jellemző! 😀 Visszaérve Melindával együtt cipeltük fel a cuccokat, Pityu csak egy karton ásványvizet hozott a kezében. A bejárati ajtónál gyorsan leraktam a dolgokat, és a csaj kezéből is kivettem a szatyrokat. Hát mit mondjak, van egy olyan gyanúm, hogy Pityut nem ebben az életében fogják lovaggá ütni…
Picinyú kapott két új plüss egeret, rögtön vitte is a fehéret a kis pofájában. Sőt, később a szobában eldobtam neki az egeret, és visszahozta a szájában, ezt háromszor ismételtük meg. Ha tudtam volna, hogy visszahozza, felvettem volna telefonnal.
Délután Gombával elmentünk az Árkádba. Vett pár dolgot a Rossmannban, aztán benéztünk egy könyvesboltba. A buszon odafelé azon keseregtem, hogy én képtelen vagyok angolul tanulni, szó sem lehet róla, hogy még egy könyvet kapjak. Aha. Egy csomag szókártyával és egy  – úgy látom, remek – nyelvtankönyvvel jöttünk ki. Valamint A nagyvárosi szerzetest is megvette, mondtam neki, hogy nehogy már saját magára ne költsön, végre egyszer megtetszik neki egy bölcs könyv, és otthagyná. Nem. Én éjjel háromig azt olvastam, és nagyon tetszett! Utána még sétálni is lementünk, láttuk Laci bácsit, de most nem állított meg beszélgetni. Két éve karácsonykor meghalt a felesége, idén a kutyája is, ő pedig ugyanúgy sétál minden este, mint amikor még megvolt a kutya. Szuper nap volt, szinte karácsonyi hangulatba kerültem. Tegnap kimentünk faleveleket gyűjteni, aztán befestettük őket, hogy lenyomatot készítsünk róluk. Ezzel nagyon kellemesen elszöszmötöltünk, aztán olyan álmosak lettünk, hogy délután elaludtunk.
20181022_161049Pityu kenyeret sütött, annyira finom volt, hogy magában is eszegettem. Azért mennyivel jobb egy olyan étel, ami nincs tele szeméttel és adalékanyagokkal! Igazi! Én most azon agyalok, hogy fizetéskor veszek paradicsompalántákat cserépben, és itt fogom nevelni őket a szekrény tetején.
Elrontotta a kedvemet, amikor ma megláttam az ablakon betűző reggeli napfényt. Mintha soha a büdös életben nem akarna véget érni ez a rohadt nyár. Régen októberben köd volt, főleg reggel és este. Novemberben dér, decemberben hó. Most semmi, csak állandóan ez a punnyasztó napsütés, kb. három hetente egy napos megszakítással. Napos időben úgy érzem, mintha összepréselnék a fejemet, semmi életkedvem nem marad, fájnak az ízületeim, porallergiám is van, tehát nem véletlenül várom az esőt…elmoshatná ezt a sok mocskot.